Modern MODEM buli, avagy kiállítás-megnyitó

Talán túlságosan is nagy elvárásokkal érkeztünk a MODEM címében és alapvetően művészi tematikájában is Eszterházy Pétertől kölcsönzött „Kis magyar pornográfia” tárgyú kiállítására. Ráadásul nem a megszokott társasággal mentem, hanem egy olyan emberrel, aki őszintén tiszteli, szereti és érti is a mai kor nem éppen egyszerű leképezéseit, s igazán beavatott szakembere mindannak, ami míves, mesteri munka.

Meghívónk kézbevétele után elmondtam Neki, hogy tulajdonképpen már van egy állandó közössége ezeknek a tárlatoknak, s bizonyosan lesz fogadás is. Így csak azon lepődtem meg, hogy a szokásosnál jóval kisebb mértékű az ételek és italok sora, s a kiszolgáló személyzet létszáma is egyaránt.
Elvileg pontosan este hat órakor kellett volna elhangoznia a megnyitóbeszédnek, amelyet zenés koncert, majd Vallai Péter színművész felolvasása követett volna a kertben.
Már azt is furcsállottam, hogy az intézmény előtt annak igazgatója is fogadta a létszámában nagyon kevés megnyitóra érkezőt, akik között elvétve akadt egy-két képzőművész. Miután Debrecen művészeti életében elég otthonosan mozgok, s nagyjából tudom, kik vannak itthon, ezen a tényen meg is lepődtem. Először – még nem látván a kiállítást – a prüdériában kerestem az okot.
Fél hétkor még semmi sem történt azon az egyszerű tényen kívül, hogy jókat ettek-ittak a vendégek /Én meg szomorúan konstatáltam, hogy a diétára fogott, s gépkocsival közlekedő egyszerű polgáremberre senki sem gondolt, így kimentünk az épület elé levegőzni./, akik között a sok pezsgő hatására már női legények is akadtak a rím, s Petőfi kedvéért . No de, még nem mentek éppen haza, szépen megvárták, amíg az utolsó csepp nedű is elfogy. Igaz, ekkor már volt, aki egész üveggel közlekedett nő létére!
Nem sokkal később a tévéinterjú is elkészült jó messze az épülettől, a mellette található hotel előtt. Így aztán senki sem hallotta, mi a valódi oka a késésnek. Majd az igazgató három mondatban megnyitotta a kiállítást, ami még mindig kulcsra volt zárva. Az emberek már mindenfélét sutyorogtak egy Sztálin kinézetű szoborról. Újságírók járkáltak mobiltelefonokkal kezeikben, s hangosan diktálták, hogy mekkora botrány várható, mert a város polgármestere megtiltotta, hogy kiállítsanak egy szobrot. Vajon milyet? – jó kis találós kérdés megoldásán gondolkodhattunk.
Hét óra is elmúlt. Már csak olyan harmincan maradtunk. Egy színész ismerősöm éppen tőlem kérdezte, hogy „Nem tudod, mit keresek én itt?”. Aztán el is viharzott. Egy festőművész barátom pedig elmondta, hogy öt képzőművészt hívtak össze tanácskozni, kiállítható-e a szobor vagy sem.
Negyed nyolc körül aztán csak kitárult a szezámajtó. Hááát! Majdnem hápogtunk meglepetésünkben! Az Eszterházy idézetek valóban gyönyörűek voltak, de a körítés... Tulajdonképpen a szocializmus idejéről szólt az egész tárlat. Voltak filmek Trabantokkal, s az ezerkilencszáznyolcvannégy felirattal, alumínium-ételhordók gondosan elrendezve, s felcímkézve két, a nem éppen „vidám barakkot” ábrázoló fénykép alatt, vörös lépcső felfelé vezetve egy meghökkentően, odaillő újabb idézetig, kondomtestű vagy ruhájú alakokat ábrázoló festmény, pepita térben pepita ecsetek, vödrök etc.
Most, hogy e sorokat írom, döbbentem rá, hogy egyetlen alkotás tetszett, de ez is csak gyenge utánzata volt az eredetinek, amelyet színpadon adtak elő valaha, s nagyon híres a francia koreográfia megalkotója, csak éppen most nem jut eszembe a neve, ami nonszensz, de így jártam. Egy fekete-fehér filmen egy feketébe öltözött hölgy fehér kesztyűben tornázott a Schiller – Beethoven Örömódára. Nagyszerű produkció volt az operatőr, s a táncos részéről egyaránt, ahogyan ő a dal végére a fehér kesztyű teljesen eltűnt a fekete térben. Csak az ötlet! Ezzel bizony baj volt!
Természetesen mi sem vártuk meg a felolvasás kezdetét, mert már csaknem nyolc óra volt, s egyetlen ismerős arc sem maradt a térben. Még sokáig szívtuk a friss levegőt a MODEM előtt, kintről befelé pislogva, de már nem vágyakozóan, mint Andersen kis gyufaárus leánya, csak, mint a vénasszonyok a falusi házuk előtti lócán. Vallai művészúr ugyanezt tette csak éppen cigarettáját bűvölte, de Aladdin dzsinnje bizony nem röpítette szegényt semmilyen mesebeli tájra.
Másnap aztán láttam a TV-ben szegény Gulyás Gábort – a MODEM igazgatóját – nyilatkozni arról, hogy a művészek döntsék el, mi a művészet, s ne a közízlés, merthogy a szobor bizony Debrecen polgármesterének fizimiskáját ábrázolta. Hogy aztán kihez hasonlít, kihez nem, Majakovszkijjal élve pofon üti-e a közízlést vagy sem, döntse el ki – ki maga! Egy biztos, Kornis Mihály, ha itt lett volna, bizonyosan több mint tíz intim együttlétet írt volna erről az eseményről a második „Körmagyarjába”!

Rettentő görög vitéz

Szeptember 11 és 15-e között Debrecen adott otthont a XV. Alternatív Színházi Szemlének.




Három előadást tudtam csak megnézni, mert az időm, s a befogadóképességem azért nekem is véges.
Egyet azonban mindenképpen ki kell ragadnom ebből a kevésből is, mert egyszerűen elkápráztatott, feledtette a hétköznapokat, s jó volt érezni azt, hogy az ember valahol az esztétikum befogadására született, s lelkében addig fiatal, míg ott pajkoskodik benne az a bizonyos mese.
A két évvel ezelőtti Deszka Fesztiválon már láttam egy Zalán Tibor nevével jelzett darabot, ami iszonyú felháborodást váltott ki a nézőkből, mert az újvidéki mészárlásokat oly módon hozta testközelbe, hogy a nézőtéren sokan felálltak, s követelték a darab azonnali leállítását. Ez a Katonák, katonák címet viselte.
A programfüzet szövege alapján az említett szerző a fentebbi című antik mesejátékot valószínűleg jó kedvében írta, a szöveg ugyanis szellemes, szemtelen és közvetlen.
Az alaptörténet szerint Thészeusz tizenhat évesen Athénba indul, hogy megkeresse édesapját, a királyt.
És elindul a mese: rablók, tolvajok, alvilági állatok állják az útját.
Természetesen mindegyiket legyőzi. S mikor már azt hihetnénk, nincs több csavar, akkor derül ki, hogy a legnehezebb feladat még hátra van: magát az Athént rettegésben tartó Minotauroszt kell elpusztítania.
Ekkor azonban már eltalálja szívét a szerelem nyila, s Ariadné fonala segítségével még a labirintusból is kitalál.
Eddig olyan semmitmondónak tűnik az egész történet, de amit a Stúdió K Színház kihozott a történetből azt bizony úgy nevezik, hogy CSODA.
Így, csupa nagybetűvel! Ugyanis csupán öt fiatalember /Két hölgy és három úr/ játszotta el a történetet, amelynek a bábok éppúgy részeszei voltak, mint a húsvér emberek vagy fordítva!
Ez egy egyedi, s semmihez sem fogható látványvilágot varázsolt a nézők szeme elé: a bábok önállóan is megjelentek vagy mozgatóikkal együtt játszottak, néha kicsinyített másuk hajózott el, hogy visszatérjen eredeti nagyságában, s olykor maga a bábszínész adta frappáns verbális kifejezőeszközével a tudtunkra, hogy milyen újabb ármány készül.
A Németh Ilona tervezte bábok ráadásul határozottan csúfak voltak, mert bizony tulajdonságaikat az arcukon, s a testükön is hordozták. Az egyébként is groteszk vonásokat viselő darabot ez a tény még pikánsabbá, sőt igazi csemegévé bűvölte.
Az előadás zenéje császári koronát érdemel:a különleges szféra létrehozója a nézőktől mindössze néhány lépésre varázsolta harangjait, dobjait, s mindenféle más hangszerét hol az alvilágba, hol a tengerre, hol pedig a palotába! Hatalmas bravúrral!
A díszletek is hihetetlenül ötletesek, többfunkciójú darabok voltak.
Az előadás mindössze másfél órahosszát vett igénybe egyetlen szünettel, de azt hiszem, akik ott voltunk, még mindnyájan elméláztunk volna abban a korban, amikor a jó legyőzheti a gonoszt, s jól el is láthatja baját, mert az erkölcsi, s mesei törvények bizony az igazság pártján állnak, a hős pedig elnyeri méltó jutalmát.
Ez az az erkölcsiség, ami a mai világunkból mintha kikopott volna! S talán ezért is élték olyan jól bele a szerepükbe magukat a Stúdió K Színház tagjai, akik képesek voltak mosolygós arccal, önmaguk is jót derülve a mesejáték cselekményén, végig játszani azt az elejétől a végéig.

Mágnás Miska

Szemiotikai elemzési kísérlet Patrice Pavis színházesztéta nyomdokain.
(A darabot a Csokonai Színház előadásában láttam a múlt évadban)





A mise en scéne általános jellemzői a darabban:

a, Az előadás összetartó ereje:

- a színész munkája:

A színészi jelenlét: a nagymama, az inas, Leopold, Mixi és Pixi, valamint Mágnás Miska és Eleméry gróf, illetve az ájulós arisztokrata lányok /Marica és Jella grófnők/ esetében egyértelműen megvalósult, hogy itt és most álltak a nézők előtt, míg a darab többi szereplője esetében ennek csak nyomait érzékeltem. Mixi és Pixi grófok képesek voltak tartani a figurát, sőt magává a figurává lényegültek át. A többieknél, pl. Rolla grófnő édesapjánál, Korláthy grófnál csak a szerep külső képének megformálását tapasztaltam, ami csak néha, egy-egy sikerültebb résznél adta magát a hitet, hogy íme egy igazi arisztokrata tekint reám a színpadról /pl. amikor felesége belekarol, amikor magában berzenkedik a világa ellen, de aztán mégis mellette foglal állást/. Stefánia grófnő alakítása, valamint Mariskáé, Miska párjáé is inkább ripacskodásnak tűnt. Bennem, mint nézőben leginkább Mixi és Pixi alapjában véve nevetséges és irracionális, sőt anyagias megfontoltságú érzelmei szólaltak meg azon a hangon, amelyet az általuk megformált figura hordozott. Ugyanis érzelmeik – bármilyen sekélyesek is a szövegkönyvben – olvashatóak voltak, s a figura spontán ráillett alkatukra. Nagyszerű volt öltözetük is. A két rózsaszínkockás öltöny nagyszerűen kiegészítette egymást. A rendező zsenialitását dicséri, hogy a grófkisasszonyok kódolt ájulásai a megfelelő mozgás-és tartás-, illetve legyezővel történő bukfencezés után felvett szokatlan, már-már illetlen póz segítségével a hiúság elkülönítő elemét éppúgy képes volt kifejezni, mint azt, hogy ez a világ elkülönül a nem „úri”-tól. Ugyanígy jött létre Eleméry gróf illúziója is. Ez vonatkozik Baracs István figurájára is. Azt ugyanis még elhisszük, hogy ő egy vasútépítő mérnök, de hogy miért éppen a színpadon a nála jóval magasabb Rolla grófnőbe szeret bele, ez a tény rejtve marad. A rendezői koncepció szerint Baracs ugyanis egy bonviván, aki mindenre képes, de mégsem kell tökéletesen idomulnia bonvivánságához. Így az maga a botrány, mint ahogyan a Rolla szerelem is. DE! A darab során annak is ki kell derülnie, hogy ők ketten nagyon is jó párosítás. Már ami az éneket és a táncot illeti. Az előadást az első emeleti középpáholy harmadik sorából néztem. A látómezőmet egy éppen szimmetrikusan kettészelő oszlop végig akadályozta, s így figyelmem valószínűleg sok apró részlet elkerülte. A tolószékes Zsorzsi nagymama azonban még innen is remekül navigált székével, s mindazok, akik kontaktusba kerültek ezzel a székkel, remekül irányították azt. A gróf ügyetlenül, de mozgásában mégis bájos arisztokratikus jelleggel golfozgatott, s a beöltöztetett kórustagok is remekül használták a rendelkezésükre álló teret, mint egy arisztokratikus társaság tagjai. Visszatérve a mérnökhöz, az illúziót többször sikerült lerombolnia bennem fizikai színházba illő mozdulataival. A helyváltoztatás ritmusát tekintve ismét csak Mixi és Pixi grófokat, valamint a grófkisasszonyokat tudom dicsérni. A korosabb színészek ugyanakkor nagyon jól hallatszottak, míg a fiataloknál – még a betétdalok előadása során sem - nem éreztem a hangok dinamikáját. Vektorálisan a darab egészére a szétmetsző vektorizáció jellemző. A szcenikai teret ettől függetlenül a szereplők képesek voltak jól használni, de nem kihasználni. Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy vizuálisan kiknek a teste volt átélhető, ismét a grófkisasszonyoknál kötünk ki, míg Rolla édesanyja szerintem a saját perifériáin helyezkedett el. Miska teste az elszabadult test, míg Mariskáé csupán Marionettként mozgatott. Mixi és Pixi talán túlságosan is mértéktelenül használták fel energiáikat, de kapcsolatuk együttes viszonya, mozgáspályája tökéletes. A perszonázs felépítése Miskánál felfelé ívelő, a szerepcsere után is népiesen beszélő, s az úri életet teljesen magáévá tevő színész átlényegülése hiteles annak ellenére is, hogy arroganciája nem tűnik el. Mariskánál tapasztaljuk a legteljesebb külső átalakulást: teljes arc-és testfestést, de a darabban túlságosan is népieskedő. A grófkisasszonyokon és Mixin és Pixin kívül Miska és az ő kapcsolata a legszorosabb, de állandó kontaktus van a többi szereplő között is: Korláthy – Stefánia, Rolla – Baracs, Zsorzsi nagymama – Rolla etc. A színészek együttes viszonya, mozgáspályája a darab során jó volt, zavaró holt terek nem alakultak ki.

- a mise en scéne zavarótényezői:

A díszletről később kívánok nyilatkozni, de egy bizonyos, a rendező, ha az előadás műfaját és jellegét tekintjük, túl sokat akart markolni, s mégis keveset fogott. Ugyanis eleve operettre készült a néző, amely műfaji sajátosságaiból következően önállóan is szórakoztató, könnyű műfaj. S szerintem csak abban az esetben szabad olyan egyes színészeknél meglévő, míg másoknál csírájában sem jelenlévő gesztusrendszerre építenie, ha tartani tudja a mimogesztikus tartás láncolatát, amely ebben az előadásban nem valósult meg. Miska is csak energetikus akart lenni, de mégsem lett azzá. A figurák között azonban, mint az előbb már említettem, kétségtelenül akadtak olyanok, akik karakterük alapján formálták egyéniségüket, s képesek voltak visszatérni a központhoz. Ez egyébként szerintem alapelvárása lehetett a rendezőnek, hiszen a darabot színészekkel játszatta el, s önmaga is kíváncsian várta, megszületik-e az alkotásból az operett. Rolla grófnő naivából spílerré metamorfizálódott. Ez az ő esetében pozitív változás, míg a betétdalok sajnos megmaradtak a zenés közjáték szintjén, s alapvetően hiányzott az a stílushoz szükséges, de még egészséges harsányság is, amelynek egy partitúra alatti kinesztetikus és érzelmi irányítórendszert kellett volna kibontania színészben, nézőben egyaránt. Az igazság az, hogy ezen darab nézőjeként nem tanultam meg újra látni! Nem találkoztam olyan új momentumokkal sem, amelyek bármely színészt igazán kiemelték volna a játékból. Sok gyenge és unalmas pillanata volt az előadásnak. Sajnos számomra ezek nagy része éppen az ismert örökzöld slágerek alatt nem öltött semmilyen formát.

b, Szcenográfia: a színpadi tér a zenekari árokkal képzett szerves egységet, s érdekes módon a kukucskáló színház felfelé kukucskálóvá alakult. A zenészek ugyanis folyamatosan követték testükkel és tekintetükkel egyaránt az előadást. A díszlet meghatározó színe a zöld volt. A színpadi tér kis-és nagy négyzetekké, téglalapokká alakult. Az első felvonásban a háttér egy idillikus kis dimbes-dombos falut, míg a másodikban jelezvén, hogy megérkezett Eleméry gróf / ekkor még az ál, de ennek semmi jelentősége / dzsungellé alakult. Végül is nekem tetszett a díszlet, mert utalt a megmutatott és az elrejtett kapcsolatokra. A díszlet alakulása a darab könnyű meséjét követte. Ugyan érdekes volt az „úri társaságot”az első felvonásban a nádasok, a másodikban pedig pálmafák között látni, de ez lássuk be, azért mégsem helyén való. Ugyanígy az a fehér = albínó tehenecske is kilógott a díszletből, amely talán színével jelezte, hogy á dehogy is bujkálnának körülötte a grófkisasszonyok. Így a szemiotikai jelek összessége arra is utalhat, hogy a rendező fricskának szánta darabját, azaz az eredeti operett paródiájának.

c, Világítás: a fényeknek szerintem az előadás befogadásában segítették a nézőt. Nem volt sok fény, de amikor a díszlet rózsaszín és lila színekben úszott, akkor az tökéletesen illett a szereplők érzéseihez, reményeihez. Ugyancsak ez mondható el a teljes színpad megvilágításáról: a piros, kék, sárga és halványlila színek dominanciája a történések és a dalbetétek erősítését célozták meg.

d, A tárgyak: Golffelszerelés, golflabdák – anyaga az eredetivel megegyező, funkciója: a gazdagság státusszimbóluma, egyben az arisztokratikus attitűdök hordozója, az elkülönülésé, a felsőbbrendűségé; s azé az angolszász kultúráé, amelyik Eleméry grófot és nem Korláthy grófot jelképezi
Albínó tehén: leírása fentebb található. Jelképes értelmezése: Marica és Jella grófnő elbújhatnak a vidéki környezetben, s nyugodtan nyavalyoghatnak, mert ez a kutyát sem érdekli. A falusi élet meg olyan messze van, hogy ebbe felőlük még egy fehér tehén is belefér, amelynek az anyaga szerintem műanyag volt, jelezve azt, hogy semmi, de semmi jelentősége ezeknek a hölgyeknek, azaz átlagosak.

Tigris és oroszlán alakú és formájú bútorok: anyaguk textil, tépőzárasak, farkuk levehető, s a komédia miatt használati tárgyként domináns funkciójuk is van. A térhez való viszonyuk komikus.

Egzotikus növények: Afrika-party, extravagáns, alkalmi enteriőr, befektetői bál – hatás, pazarlás, a pici érdekek szövevényének a tere: fényűző, látványos, ízléstelen.

e, A jelmezek, az arcfestés: a jelmezek a társadalmi helyzetet tükrözik, arcfestés csak az igazi és az ál Eleméry gróf hites feleségeinél jelenik meg, s egy harmadik kultúra, az afrikai reprezentánsa lesz.

f, A zene, a zaj és a csend funkciója: a darabban a legnagyobb csend akkor keletkezik, amikor Rolla grófnő Mixinek és Pixinek azt tódítja, hogy elszegényedtek. És kontra. A legharsányabb zaj egy hatásvadász csönd után akkor lesz, amikor kiderül, hogy mégsem, s ők már eljegyezték a házban élő Marica és Jella kisasszonyokat. Gyakorlatilag ez a darab toposza: a vagyon. Ha nincs, nem kell a lány, ha van, lehet az bárki. A gróf a pénzért árulja szemérmetlenül a lányát, s Dubaiban akar befektetni. S hozzá is adná őt a raccsolásos vircsaftokhoz, ha nem lenne a kavarásokba beleöregedett nagymama, aki azért valljuk be, mégis szimpatikus, ahogyan a darab végén cinikusan feláll székéből. Úri hóbort a tolószék is. Jól lehet vele mókázni és hallgatózni. A zenei betétek önállóan éltek, nem igazán volt jellemző a történethez való viszonyuk. Talán ez alól az „Úgy szeretnék boldog lenni” és a „Fáj, fáj a szívem” a kivételek.

g, Az előadás ritmusa: a valós és a megélt idő kapcsolata hiteles, pörgő ritmikájú, dinamikus darab.