Reigl Judit életmű - kiállítása ma nyílt meg a debreceni Modemben
Soha nem hallottam a nevét. Nem ismertem munkáit sem annak a festőnőnek, akinek képeiért az egész világon rengetegen rajonganak.
37 alkotását jegyzi a párizsi Centre Pompidou, s azután röppent neve a világhír felé, hogy az egyik legjelentősebb európai modern gyűjtemény, a londoni Tate Modern is megvásárolta egy munkáját.
Ki is Ő? 1923-ban született Kapuvárott. Szőnyi István növendéke volt, majd 1946 és 1948 között Olaszországban a római Magyar Akadémia ösztöndíjas növendéke lett. Ma is nagyon aktív életet él Franciaországban Párizs környékén.
1950 -ben nyolc sikertelen kísérlet után nyugatra emigrált. Szentgotthárdnál sikerült átlépnie a zöld határt, hogy maga mögött hagyhassa a vasfüggönyt. Ő maga így vall erről:
„Elhagytam egy politikai rendszert, hogy azután egyhez se tartozzak. Sem kivándorló, sem menekült nem vagyok. Útlevél, bevándorlási engedély, minden pénz és személyi adatok nélkül, valóban szabadon vágtam át a kukoricaföldeken, hogy megkezdhessem új életemet.”
Gyalogosan indult Párizs felé. Elnézve a művésznő törékeny testét, s látva, ahogyan a kameráknak magyaráz, szinte kivetítem magam elé azt a fiatal nőt, aki úgy dönt, mindegy, éhezik-e, de Neki azt kell festenie, amit belső tüzének heve diktál. Egyetlen fillért sem vitt magával, mert még a diktatúra pénze sem kellett neki, hiszen nem akart megfelelni a zsdanovi elvárásoknak.
Az 1950-es éveket a tudat kalandozásainak nevezi, míg az 1960-asok már a mozgáséi és az emberi testté.
A Pantha rei alapmotívuma André Bretont is magával ragadta. A szürrealizmus legnagyobbika így ír Reigl Juditnak egy levelében:
„Ön olyan ritka képességeknek van birtokában, amelyek meglepnek egy nő részéről, és hiszem, hogy hatalmas dolgokat fog beteljesíteni”.
Később a festőnő mégis túllép ezen a korszakán.
Az 1950-es évek végén és a következő évtized elején születik meg a Guano – sorozat, címében is utalva József Attila A város peremén költeményének párhuzamaira, s arra, hogy a festőnő ugyan szűknek érezte az ország határait, de gyökereit mégis innen identifikálta.
Autonóm művészet ez a teljes pompájában! Hihetetlen a keletkezése is. Műterme padlóján a művész az elrontott képeket szőnyeg gyanánt használta, járt-kelt rajtuk, s hagyta porosodni őket. Majd gondolt egy nagyot, s festett rájuk egy réteget. Ezután módszeresen és szisztémák nélkül elkezdte lekaparni őket.
Az 1960-as évek közepétől azonban már a lebegő formák, s a súlytalanság élményei izgatták képzeletét. Ebbe a tematikába illeszkedik bele az Ember is, mint figuráns, markáns és dinamikus jelenség teljes nemiségével egyetemben. Ezek a munkái a gesztusfestészetet idézik erős vonalaikkal, foltjaikkal, szokatlan formáikkal… Aztán már csak a nemi identitás nélküli korporalitás számít. Sőt! Innen is tovább lép! A Folyamat című kompozícióban csak figurálisan elrendezett, absztrakt formák szerepelnek, s nincsen a szó szoros értelmében vett kompozíció.
Ekkor már nemzetközileg is ismert, elismert. New York hozta meg számára az igazi sikert.
Ha dinamikájukban nézzük ezeket a képeket, észrevesszük furcsa, hullámzó, vibráló mozgásukat.
A semmi ágán (nem meglepő a ciklus címe! Ismét József Attila a névadó!) ciklus három tematika köré csoportosul: a Megfizethetetlen test, Egy test többes számban és Kint.
Ezek az alkotások kiemelik az ember testét a fogyasztói társadalom szférájából, hogy a metafizikai univerzum terében radikális redukcióval tárulhassanak fel a létezés kérdései, az egzisztencialista kiszolgáltatottság és az egyetemes képzetek.
Magyarországon a közgyűjteményekben mindösszesen egyetlen Reigl Judit kép található, amelyet a művésznő személyesen ajándékozott a Ludwig Múzeumnak.
Kitartó, konok ember. 2005-ben ugyanis azzal a kéréssel hívta fel Makláry Kálmán műgyűjtő-galériavezetőt, hogy visszavásárolná tőle egy képét, mivel szerinte az alkotás avatatlan kezekbe került. Ez a beszélgetés a mai kiállítás gyökere. A szándék visszájára fordult.
Több éves szervező munka eredménye a mostani tárlat, amelynek Makláry Kálmán és Gulyás Gábor a kurátorai, s ebből az alkalomból egy kétkötetes katalógus is született.
A párizsi Pompidou Központtól kezdve ma New Yorkon keresztül (MoMA, Metropolitan Museum) Londonon (Tate Museum) át Debrecenig, a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központba is eljutott a valaha látott legmonumentálisabb Reigl retrospektív kiállítás, hogy egészen 2010. szeptember 17-ig gyönyörködhessenek a városunkba látogatók e képi világban.
„Reigl Juditot nem lehet bekategorizálni, mert ő egész egyszerűen a Festő” – írta róla néhány éve Jean-Paul Ameline, a Pompidou központ művészettörténésze.
S hogy mennyi mindent jelent a városnak és Magyarországnak e tárlat?
Magát a művésznő egyik képének címében megfogalmazott gondolatot, a „Határtalan szabadságvágyat”…
A művészet igaz támogatását, hiszen nem kisebb emberek, mint Kósa Lajos, Debrecen város polgármestere, országgyűlési képviselő és Halász János, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium államtitkára nyitották meg a kiállítást biztosítva arról a nagyközönséget, hogy a Modem máskor is támogatásukat élvezi az ilyen nagyszabású tervek megvalósításában, s kérve azt, hogy akik ott voltunk, vigyük hírét ennek a tárlatnak.
A magam csekély erőivel én ezt Velük a legnagyobb egyetértésben megteszem.
Szombaton már itt a Múzeumok Éjszakája. Mindenkit szeretettel vár a Modem!
A tárlat a nagyközönség számára június 18-ától látogatható.
M. Fehérvári Judit
Debrecen, 2010. június 17.
Monumentális alkotás maga az opera is, hiszen Puskin verses drámájából eredetileg négy felvonást hozott létre Muszorgszkij. Igaz, Karamzin hatalmas művét, az Orosz Birodalom történetét is felhasználta. S valójában még ez sem volt elég az „Ötök” legbriliánsabb tagjának, mert ebben a művében már szövegíróként is debütált. Sőt! Ő volt az első, még Richard Wagnert is megelőzve, aki a zenedráma alapjait megteremtvén, a deklamációs élőbeszédet is beleszőtte művébe, s Glinka nyomdokain az archaikus egyházi zene és a népdalok világát is beleálmodta ebbe az operába.
Kíváncsian vártam az előadást, mert első sorban az érdekelt, a rendező megtartja-e a négy felvonást, s azok eredeti rendjét, illetve melyik zenei anyagot használja fel: Muszorgszkijét vagy a csiszoltabbnak tartott Rimszkij-Korszakovét, avagy Sostakovicsét?
A történet dióhéjban a következő: Borisz Godunov az orosz történelemben „zavaros időknek”
(Oroszul szmúnije vrémjá) nevezett egyik uralkodója lehet, ha megöleti az valódi trónörököst, a gyermek Dimitrijt. Rettegett Iván uralkodása után vagyunk: tombol az anarchia, áltrónbitorlóké lehet a hatalom, a nép éhezik és vakbuzgón hisz, az analfabetizmus hatalmas, s valójában csak a szerzetesek képesek hűen megörökíteni a krónikákat… Már Iván fia, I.Fjodor is halott. Godunov ekkor emelkedik az egyik régenssé. Dimitrij Uglicsban nevelkedik, I. Fjodor féltestvére, a cári trón várományosa. Halálának körülményeit Vaszilij Sujszkij – ekkor még bojár - későbbi cár, azonban érdekeinek megfelelően magyarázza. Pimen vak szerzetes, a moszkvai Csudov-kolostor krónikása, kiszemelt utódjának, Grigorijnak elmesél mindent Dmitrijről, aki rögeszmésen hinni kezdi, hogy akár Ő is lehetne a halott cárevics, hiszen éppen egyidősek. Megszökik. Átjutván a litván határon szerelmes lesz, de Marina Mnisek csak akkor adja kezét neki, ha valóban uralkodóvá koronázzák. Borisz körül közben folyik az ármánykodás. Vidnyánszky Attila felfogásában Ő az esendő ember is, aki fiának és lányának valóban édesapja, s fokozatosan az őrület felé halad. Előkerül egy bolond is, akinek elvették egyetlen kopekjét, s azt kéri az uralkodótól, mészároltassa le valamennyi gyereket, ahogyan annak idején Dimitrijt is. Az Ál- Dimitrij megérkezik Moszkvába, s a nép bálványozza. Pimen is Borisz elé járul, s elmeséli, hogy Dimitrij sírja fölött visszanyerte látását. Borisz vezeklő köntöst hozat, hogy klastromba vonuljon, de holtan esik össze. Gyermekeit megölik, s az új cár Sujszkij lesz.
A rendezői koncepció alapja: az erőteljes drámai helyzet bemutatása, s természetesen Borisz sorsán keresztül. Szinte észrevétlenül sodródik a történelemben, s a görög sorstragédiákhoz hasonlóan bűne nem maradhat saját lelkiismeretének kérdése, hanem globális jelentőségűvé válik, visszahat a családjára, s utoléri Őt is az isteni büntetés. Nem lehet a hatalmat csupán öncélúan saját magának megszereznie, mert vér tapad hozzá. Így az egyik pillanatban még uralkodó lehet ugyan, de a másikban szükségszerűen elbukik. Ilyen ugyanis az emberi létezés is: összetett struktúra makro –és mikoszegmensekkel valóságos történelmi kontextusokban.
Történelmileg ugyan nem bizonyított, hogy Borisz Godunovnak bármilyen köze is lett volna a cárevics halálához, de annyi bizonyos, hogy Rettegett Iván egyetlen túlélő bizalmasa volt.
Ezek után felvetődik az a kérdés is, pozitív vagy negatív színben tűnjék fel az a főhős, aki három napig vívódik, elfogadja-e a trónt… A nép éhezik, tűzvész pusztít, s mindenképpen vétkes IV. Iván tetteiért Ő is, hiszen néma maradt, s él, túlélte a bűnös cárt.
Az eredeti Puskin műben gonosz, zsarnok. Itt azonban mégis az esendő embert ismerhettük meg alakjában. Ráadásul mindössze két felvonásba sűrítve az eseményeket… Pompásan kihasználva minden színház adta lehetőségeket: díszleteket, jelmezeket, jelzéseket, magát az operában éneklő kórust és a zenét is. Ráadásul nem kisebb basszus énekes, mint Nyikita Sztorozsev, Amerikában élő világsztár játszotta a főszerepet. Valódi játék volt ez ugyanis hasonlóan a Piment alakító Maxim Kuzmin-Karavajev alakításához.
Különös jelentősége van annak is, hogy Kocsár Balázs karigazgató koncepciójában megmaradt az eredeti Muszorgszkij által megálmodott, megrázóan eredeti és egyedi drámai zenenyelv.
Mégis a díszletek és jelmezek adták hozzá a történésekhez azt a pluszt, ami egyszerűen feledhetetlenné tette az estét. A legfontosabb elem a széttört „Cárharang” (Borisz korában is szétrepedt egy!), amely egyszerre jelenítette meg a „kizökkent időt”, azaz a széthasadt történelmet és az emberi lélek belső tragédiáját. Szerintem csaknem ilyen fontos a matrjoska babaszerű hármas jelmez kompozíció is. Olvasatomban jelentése: Atya, fiú, Szentlélek, ahogyan a legrégebbi ikonokon is ezt a szentséget festették a fára. A díszlettervező, Olekszandr Bilozub is élt azzal a gigantikus Istenarc díszletelemmel, amelyet a Kun László előadásban néhány éve Csanádi Judit felfogásában más nézőpontban is megcsodálhattam.
Összességében az előadás vektoriálisan összetartó, pörgő dinamikájú és hiteles volt.
M. Fehérvári Judit
