Déjà vu
Glóriám eldobtam,
csupán mezítelen állok itt…
Könnyed sebezhetően
rímek helyett kacagó ajtókat
faragok szárnyas oltárokra,
hogy mögöttük gömbölyödjék
a horizont áldott állapota…
A kanyaron túl égi féknyomok
fekete szegélyes papírokat osztanak,
mert szavaim megszöktek
a talpig semmittevésben
a roppant Ég alatt,
s léptem nesze megbicsaklott,
árnyéka is eltörött
midőn glóriám eldobtam…
Jöjjetek konokul ítélő
gyarlóságok,
sisteregjenek bűneim,
akár sáskajárás idején,
úgy sötétedjen lelkemhez
a kárhozat is,
dicsekvő –égő pusztító
harsogó zengőn, ahogyan
Kairó egén és a Nílus-völgyén,
hogy Krétán, Cipruson,
s Libanonban is felfelé
mozduljon a tekintet,
s itthon is légyen
döbbenetes a kép,
mert az árvíz nem mese,
ahogyan néhány ember tervébe
még ez is pompásan illene…
Küzdés, s alig látható
fénylő mozdulatok
festik vissza színeit az Égnek,
húzza a Vén cigány
nyűtt vonóján gondjait
a résznek, háborúságát
e világégésnek…
Glóriám eldobtam,
csupán mezítelen állok itt…
Könnyed sebezhetően
rímek helyett kacagó ajtókat
faragok szárnyas oltárokra,
hogy mögöttük gömbölyödjék
a horizont áldott állapota…
Ma legelésző oroszlánokról álmodok
engedem látni a
mézcsodájú Napot
mondatokká szövöm
a Szépséget
maradék hitemmel
bárkákat ácsolok
emberarcú vergődő madár
tolla fonja csak babérba
glóriám, hiszen eldobtam,
s ím mezítelen állok itt…
M. Fehérvári Judit
Egy Angyal szállt le…
Egy Angyal szállt le
a vonaton utazók közé
közönyös, monoton arcok
bámultak a semmibe…
még a táj is úgy siklott tova,
akár végtelenben a szappanbuborék,
s csak kattogott minden kerék
néha vinnyogott a fék…
Egy Angyal szállt le
a vonaton utazók közé…
ugyanaz ismétlődik
gondolod, de hagyd
kibomlani az egyhangúság
furcsa atlaszát
és ne vakítson el semmi,
hiszen annyiszor elmentél,
bejártad Te is a pályád
világűr méretekben
írtad le az orbitális keringés
Google definícióját…
Lám, ilyen az agyboncolás!
Ugye, tudod, hogy akkor is
csak kattogott minden kerék,
s néha vinnyogott a fék…
Egy Angyal szállt le
a vonaton utazók közé
és ők azt hitték,
majd lesírja lelkükről a mázt,
minden szemetet vagy
egyszerűen csak elvegyül,
tágítja az ablaküveg mögötti
teret és fényesre sikálja
piszkát a világnak,
hol könnyekből nőnek
a hegyek is,
hogy az alföldeket övezze
kegyetlen glóriája,
hogy tovább kattogjon minden kerék
és néha vinnyogjon a fék…
Egy Angyal szállt le
a vonaton utazók közé
a kupé tömve volt
gondolatokkal és emberekkel
Veled és velem is,
meg minden hiánnyal,
mi a Kármán-vonaltól
csak visszafelé lök,
mert már nem elég
a felhajtó erő,
az örök tisztulás útjára
csak az első
kozmikus sebesség repít
és akkor is
csak kattogott minden kerék,
s néha vinnyogott a fék…
Egy Angyal szállt le
a vonaton utazók közé
a zsúfoltságban
lecsupaszítottnak és
illuzionistának tetszett
minden jegyzet, könyv
mobiltelefon játék,
hátizsák, laptop és a némaság
mérgezte emberbűz
és egyszer csak
megszólalt…
csöppről csöppre,
mint pergetés idején
a folyékony aranyméz
gördültek ajkairól
a gyógyító szavak:
„Bocsánat,
megszoptatnám
csecsemőm…”
és dalra fakadt minden kerék
csillagösvényekre tisztult a fék…
M. Fehérvári Judit
Fűnyírási Idillium
Aludnék.
Freudi mélyen
analizálnám a tegnapi napot
és nem kötnék bele barátom,
Jung ellenérveibe,
csak asszociálnék és
azonnal le is írnám a szavakat,
latenciaidőm a tudattalanban
új képekbe talán még
elmerül, s kósza misztikusan
himbálózik
legbelül…
Lehet olyan hat óra
vagy talán annyi sem
a horizont vízszint alatt lebeg.
Félálomban ér a döbbenet,
hogy vigécünk ismét
elveszítette időérzékét
vagy csak komplexusai a környék
apjává tették,
s libidója Oidipusért kiállt
és messze táncolnak a fák,
s velük Kosztolányi sem
az Üllői-útról dalol
és nincsen „kip-kop”,
csak itt köveznek
legbelül valahol…
Álmodnék.
Mézédes „Tengeróceán”
illat lengené be
hosszúra nőtt hajam
selymét és
exmetaforákat
karcolnék
a város homlokára…
Micsoda önfeledt játék
lehetne!
Ajándékul a Létért,
mi még nem törött
cserepe
testedény hitemnek…
Lehet olyan hat óra
vagy talán annyi sem
a horizont vízszint alatt lebeg…
Hüledezik a képzelet és a
párna szíve fülemen
takaróm a fejemen,
persona és árnyék
patológiás Selbst
forog egy tengelyen…
A zizegés szétmarcangol,
eloszt, s megfoszt
kompenzálni,
ébredésre tisztítja fel
szemem pilláit,
zúzalékos tekintetem
átütemezi,
szavatossági címkém
az Úr keze javítja
ím itt az apokalipszis
mind a négy lovasa,
midőn
„Befed ez a kék ég...”
M. Fehérvári Judit
Gyorsulás
„Quippe ubi fas versum atque nefas: tot bella per orbem,
tam multae scelerum facies;…”
(„Mihelyt a jog és jogtalanság összekeveredik, háborúk lepik el a földet és a bűnök milliói”)
Vergilius
A
valódi verset,
az igaz bárkát
ragok szivárványa feszíti össze,
miképpen Noé szétválogatta, magával vitte
a zenét, a kürtszó teremtett ütemét,
az özönléstől lepattogzott kormánykerék teljes disszonáns rímkészletét,
oly hitelesen ring ma is mindenütt a víz
morái elsodorják az emberlakta vidék félig kész ízét, gyümölcsét
A kormánylapát néha romokban forogva, jogait csikorgatva, önmagát leszakítva megakad,
s a homokkerti felüljáró alatti vonatok könnyeden siklanak, míg én felül
akadálypályán szambázok immár hónapok óta, mert bontják, összerakják, tépik, cibálják, vagdalják folytonosan
Pedig hazajutni vágyom: levetni fölösleges terheit folyóknak, rímeknek és ostobán bámulni a plafont.
M. Fehérvári Judit
Palackposta Ikária szigetéről
… s akkor,
mikor már
nem vágysz másra,
csak a hajlott hátú
cédrusok jajkiáltása
utáni némaságra,
s a smaragdrétek
szemében éledő
tücsökzene nászra,
megtudod, hogyan omlik
le a futórózsák ékes fátyla,
s hajszálereidben ott
pulzál minden higanymilliméter:
szisztolés és diasztolés éter
véredényeid botorkái,
halandóságod krónikái…
Tőlük cserepesedik
ajkaidra a végtelen lázas
torkából kibomolt őshuzat:
sápatag ébredés…
és minden riadt lódobogás
-egykor felperzselt kőomlás-
csupán a fák ágairól
lereccsent madárrikoltás…
Az Ég gödre ma parttalan,
míg kifeszített szárnyad,
a dalban hasadt hallgatózik
és a temetők hantjai bizalmasai…
Messze tenger is morajlik
árbocosok ferde gerince
rogy térdre,
meg a dagadthasú dombok mögött
bujdokol a bagolyszemű Héra is,
hisz Moira fölött Néki sincs
hatalma és Zeusznak sem…
Láttam, ahogyan kedves fia
Szarpédón is elvész…
… akkor nincs magyarázat,
csak gyász van…
A bágyadt horizont alatti kékben,
Léthé is sóhajtva
indul el feléd…
Vedd kupáját,
ne légy Mnémoszüné
derengő játéka!
Hajlékod most akár zátony alatti
koráll vagy csak meredélyen
egy szirtfok,
véred pecsétje ott is
vésztajtékos …
Érdes tenyerű,
barlangokba futó
sebeid látod, ím,
az enyémek is,
mert Te is
feledni akartad csupán
Krétát,
míg körbezártak a habok,
de az Ég ajtaja kitárva állott,
lépésed így lett kiszámított,
Mínosznak sem támadt
ellene fegyvere,
hagytad volna a pásztori sípos
szárnyakat Labirinthosz
szegletében csalétkül,
hogy ma ne
Szamosz, Chion, Mitilini
és Limnosz
szelei sarkantyúzzák
madártávlatod
ott,
hol az a néhány liternyi
levegő gyilkosan
lenyilazott Téged…
M. Fehérvári Judit
