A közvetlen szomszédunkban él egy család. Olyan, mint manapság a legtöbb magyar legkisebb társadalmi egység. Nem akartam szóismétléssel élni, lehet így meg helytelen a megfogalmazás, de a lényeg a fontos.
Elvált anyuka egy gyerekkel, elvált apuka egy gyerekkel és a közös csemete.
Anyuka erdélyi magyar, s ezért kéthetente hazamennek. A Janikának nevezett fiút soha nem viszik magukkal, mert sérült. Nem kell már útlevél sem, elég a személyi igazolvány is. Mégsem. Talán szégyellik.
A nyolc általános iskola elvégzése után le is rokkantnyugdíjazták. Én ugyan, amikor ide költöztem, többszörös szóváltásba keveredtem édesapjával azért, hogy fejlesszék, hogy lásson közösséget, dolgozzon. Ráadásul Debrecenben van is erre lehetőség.
Janika általában az utcákat rója, lesi a kamionokat, jogosítványról álmodik, de még egy legegyszerűbb mobiltelefonja sincsen.
Harsányan nevet mindenen; a kánikulában pecsenyévé ég, s 24 éves.
Janika van. 87 000 Ft állami támogatással és mozgássérült kártyával meg az állam által támogatott autóval, amelybe nagy ritkán beleülhet.
És itthon van. Lányokat soha nem lát. Barátai leginkább az általános iskola alsó tagozatos korosztálya közül kerülnek ki.
A pénz értékét nem ismeri és a várost sem.
Ma megint itt felejtették. Igaz, csak hétfő reggelig.
Gondoltam egy nagyot.Elvittem a régiségpiacra, s megmutattam Neki a várost: Bementünk a Szent Anna templomba, megnéztük a hajléktalanokat, s ugyan furcsán néztek rám is, hogy nem a "Művésznő" (Így hívja László Ákos debreceni festőművész a Lányom!) társaságában bóklászom délelőtt, de én nem éreztem rosszul magam.
A Tesco-ban sem, ami aztán tényleg zsúfolásig volt olyan emberekkel, akik ismernek engem...
Fényképeztünk is. Együtt is. Őt nem mertem lekapni. De azt látni kellett volna, hogyan próbálta megtartani remegő kezével a gépet !
És nem kevés erőfeszítésembe került, amíg elmagyaráztam Neki, hova kell néznie...
És Janika hálás volt. Kapott egy nagy fagyit és zsebkendőt meg vizet is...
Már csak azért kell imádkoznom, hogy az édesapja meg ne tudja valahonnan - akár tőle is, hiszen nem kizárt - , hogy magammal mertem vinni!
Mosolya azonban ma szebbé tette a délelőttöm, s tudom, Rá is másképpen sütött a máskor szőke hajára és tejfehér bőrére vörösítő hámlasztón ható Nap.
M. Fehérvári Judit
Elvált anyuka egy gyerekkel, elvált apuka egy gyerekkel és a közös csemete.
Anyuka erdélyi magyar, s ezért kéthetente hazamennek. A Janikának nevezett fiút soha nem viszik magukkal, mert sérült. Nem kell már útlevél sem, elég a személyi igazolvány is. Mégsem. Talán szégyellik.
A nyolc általános iskola elvégzése után le is rokkantnyugdíjazták. Én ugyan, amikor ide költöztem, többszörös szóváltásba keveredtem édesapjával azért, hogy fejlesszék, hogy lásson közösséget, dolgozzon. Ráadásul Debrecenben van is erre lehetőség.
Janika általában az utcákat rója, lesi a kamionokat, jogosítványról álmodik, de még egy legegyszerűbb mobiltelefonja sincsen.
Harsányan nevet mindenen; a kánikulában pecsenyévé ég, s 24 éves.
Janika van. 87 000 Ft állami támogatással és mozgássérült kártyával meg az állam által támogatott autóval, amelybe nagy ritkán beleülhet.
És itthon van. Lányokat soha nem lát. Barátai leginkább az általános iskola alsó tagozatos korosztálya közül kerülnek ki.
A pénz értékét nem ismeri és a várost sem.
Ma megint itt felejtették. Igaz, csak hétfő reggelig.
Gondoltam egy nagyot.Elvittem a régiségpiacra, s megmutattam Neki a várost: Bementünk a Szent Anna templomba, megnéztük a hajléktalanokat, s ugyan furcsán néztek rám is, hogy nem a "Művésznő" (Így hívja László Ákos debreceni festőművész a Lányom!) társaságában bóklászom délelőtt, de én nem éreztem rosszul magam.
A Tesco-ban sem, ami aztán tényleg zsúfolásig volt olyan emberekkel, akik ismernek engem...
Fényképeztünk is. Együtt is. Őt nem mertem lekapni. De azt látni kellett volna, hogyan próbálta megtartani remegő kezével a gépet !
És nem kevés erőfeszítésembe került, amíg elmagyaráztam Neki, hova kell néznie...
És Janika hálás volt. Kapott egy nagy fagyit és zsebkendőt meg vizet is...
Már csak azért kell imádkoznom, hogy az édesapja meg ne tudja valahonnan - akár tőle is, hiszen nem kizárt - , hogy magammal mertem vinni!
Mosolya azonban ma szebbé tette a délelőttöm, s tudom, Rá is másképpen sütött a máskor szőke hajára és tejfehér bőrére vörösítő hámlasztón ható Nap.
M. Fehérvári Judit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése