Ildikó története

Ildikó története

Mostanában nem csupán a netes ismerőseim, de a valóságosak is meg-megkérdezik, hogyan van nekem két lányom, ha valójában csak fél év korkülönbség van közöttük…
S életem mely részéhez tartozik, azaz örököltem-e valamelyik házasságomból vagy tartós élettársi kapcsolatomból?
A válaszom, nem.
Soha nem írtam még erről, mert úgy vélem, vannak dolgok, melyek a legszentebb magánéletem részei…
A múlt héten a Plázában vásárolgattunk, amikor egy régi ismerősöm odajött hozzánk, s ránézve a szőke, hosszú hajú Ildikóra, megállapította, hogy de megváltoztál Zsófi…
Egyébként meg éppen félbeszakított egy párbeszédet, hogy:
- Nézd már, anya, de kafa!
- Editkém, Ő nem Zsófi, hanem Ildi! – szólaltam meg..
- Az meg, hogy lehet?- kérdezte.
- Csak nem a volt élettársadtól maradt Rád?!
- Mert az már egy kicsit sok lenne!
Debrecen alapjában véve egy nagyváros, de valahogyan mégis nagyon sok embert ismerek. Egyrészt ugye a pedagógusi pályafutásomból, másrészt abból kifolyólag, hogy alapvetően művészcsalád volt a mienk, másrészt nagy régiségpiacosok voltunk. Sőt, én a mai napig szoktam ott árulni is, nem csak vásárolgatni! S éppen Ildivel, meg egy barátommal. Márciusban újra is indul… Milyen pejoratív lett volna, ha azt írom ide, hogy újrakezdjük!
(Na, emiatt a mondat miatt, csak felteszem ezt a blogot a Netlogra is, Layos kedvére. Remélem, nem lesz hóember, hogy megköszönje a látogatásom!)
Mert tulajdonképpen elkezdődött… Én meg folytatom. A volt élettársamtól decemberben váltam el végleg, s ez így van jól, de papíron a mai napig együtt vagyunk…Hosszú lenne ebbe belemenni, így hagyjuk is!
Ildikó hetedikes volt, amikor beszélgetni kezdtünk. Itt lakik nem messze tőlünk. Mindenki ismerte és ismeri is az édesanyját, mert az bizony minden egyes napon kopprészeg (Ildi szavai!) egészen a derékszögig zavaros! Aztán néha nálunk aludt. Majd a ritkánból hetek, a hetekből hónapok lettek…
Így teltek-múltak az évek. Az iwiw-en azt hiszem, fent is van az a kép, amikor kutyát vettem Neki! Mára elmúlt 18 éves, így tulajdonképpen akár állandóan is itt lakhatna, de jöttek a fiúk, mert Ő nem Zsófi, akinek nincsen ideje erre. A mai napig 11.-es egy szakképző iskolában…
Szóval az első évek furcsák voltak, mert Laci nem szerette és Zsófi sem. Oly annyira, hogy két éven át a Szián kívül egyetlen szót sem váltottak sohasem. Aztán egyszer gondoltam egy nagyot! Itt hagytam Őket két teljes napra egyedül. Azóta beszélgetnek, és ez nagy eredmény két egymástól ennyire távol eső bolygó esetén. Zsófi egy időben, mióta Pesten tanul, még meg is vádolt, ha új ruhadarabot vettem Neki:
- Ezt Ildinek vetted, az Ő stílusa!
Noha egyáltalán nem. Azt mondani sem kell, hogy ha szüksége volt rá, ugyanúgy megvásároltam Neki is mindent a mobiltelefonon át a kozmetikumokig. És persze, soha senkitől egyetlen fillért sem kaptam Utána. És nem is volt rá szükségem, mert amit Tőle kaptam, azt Szeretetnek nevezik, s önzetlennek. Nem mintha Zsófi nem szeretne, csak ugye ezt természetes dolognak tartja az ember!
Ildi soha nem tudott egyedül aludni! Ma sem képes, csak velem, ha itthon van meg a plüssfigurájával. És a zene ordít, és egészen más dolgokat nézünk a moziban, de mégis kibírta velünk azt az időszakot is, amikor minden egyes este színházba mentünk hónapokon át, mert Zsófi ott játszott…
És a hajnal négy órától induló piacozásokat, az erős napot, a tél süvítését, a fűnyírásokat, s hófehér bőrével nem Ő ájul ki a napon, hanem a kreol arcú Zsófi…
S van az őszinteségnek egy olyan szintje, amit az ember eltitkol a közvetlen családtagjai elől is, de nekünk nincsenek ilyen dolgaink egymás előtt…
S valamelyik nap, sírva ébredt, s azt mondja reggel nekem:
-Nagyon rosszat álmodtam: Meghaltál Te is meg Anyu is, az igazi!
Tegnap meg megkérdezte: Mikor megyünk már a barátnődhöz? Tudod, akinek olyan csodaszép háza van, hogy elalszik tőle az ember?! Az a melegség…
Van, amikor hetekig nem látom. Ugye, mégsem a sajátom?! De ha előkerül, akkor a szekrényekben gyönyörű rend lesz és nevetünk, cikizzük a világot, s érzem a kötődését, megbeszéljük a szerelmeit, mert azok vannak Neki… Talán a gyerekkora miatt! Sőt, biztosan!
És persze, hogy nem értékeli a könyveket, a kultúrát, de velem jön kiállításokra, s Zsófi mindegyik képe csodaszép!
Egyetlen egyszer mondott nemet. A múlt héten. Mondom Neki:”Menjünk már el, Törőcsik Marit megnézni! Nincs kedvem egyedül menni!”
-Ott lesz az a néni is, aki olyan sokat beszél?- kérdezte.
-Persze!- mondom én gyanútlanul.
-Te, Anya, menj már el akkor egyedül!
-Hát ezért maradtam akkor itthon.
Mert mire hazaértem volna, sötét lett volna, s még mindig fél magában…