Én most inkább rosszkedvet fogok generálni. Tessék élénken helyeselni, mert olyan a helyzet, hogy élesen kell fogalmazni. Nem szabad elkenni a dolgokat, ahogy nálunk szokás. Mondjuk így:
- Józsi, jó a paprikás krumpli?
- Jaj, nagyon jó. Persze ha egy kis kolbászt tennél bele...
Szóval mindig van valami. "Nagyon jó, de azért...", "Nagyon rossz, de azért...". Én ezeket a "de azérteket " most elhagyom. Nem szeretem ezt a langyosságot, így nem is tudok ítéletet mondani.
Van egy mesejátékíró. Régen híres volt, most nem tudom már ismerik-e a nevét, Johann Nestroy-nak hívják. Van egy híres mesejátéka, Lumpáciusz Vagabundusz a címe. A darab arról szól, hogy a szerelem és a pénz tündérei három fiatalembert megkísértenek, hogy melyik tud boldogságot adni: a pénzes vagy a szerelemtündér? Ebben a darabban mágusok is szerepelnek. A mágusok fiai elhanyagolják gyermeki kötelezettségeiket, és fölbosszantják a papákat, az előző generációt, magatartásukkal, viselkedésükkel, ők meg panasszal mennek a tündérkirályhoz. Így kezdődik a darab, és elmondják, hogy borzasztó, ahogy a fiatal generáció viselkedik. A tündérkirályt úgy hívják, hogy Hilárisz , meghallgatja a vádaskodó apákat, aztán azt mondja, szépen versben, hogy:
Apák, fiúk, örök vita,
Kétféle nemzedék, kétféle szívverése,
Hogy melyik dobbanása helyesebb,
A lassú-e vagy a hevesebb,
Nem mondja meg senki.
Én se.
Ma is itt tartunk. Pontosítanám azt a fogalmat, hogy generáció. Nemzedék. Egy nemzedék élete, amíg a nemzedék nemzedéknek számít, az egy régi ajánlás szerint harminc év. Ezt úgy számolják, hogy harminc év kell ahhoz - tehát a Krisztusi korhoz elérni -, amíg a nemzedék önálló cselekvőképes, gondolkodóképes lesz, és akkor van harminc éve a nemzedéknek, hogy cselekedjék. És akkor jön a következő nemzedék. Ez a harminc éves váltás. Na, de ehhez föl kell nőni harminc évesnek. Tehát tulajdonképpen hatvan év. Vagyis úgy néz ki, hogy az a nemzedék, apáink nemzedéke, akik a XIX. század végén és a XX. század elején születtek, ők tekinthetők a mi szempontunkból generációnak. Ez a generáció cselekvőképes lett, csúcsára jutott az aktivitásának a harmincas években, és a harmincas-, negyvenes-, ötvenes évek történelme-társadalma az ő alkotásuk volt. Ők irányították a világot. Közben fölnőtt mögöttük egy generáció, akik úgy ezerkilencszázharmincban, vagy akörül születtek, akik a hatvanas, hetvenes években borultak virágba, átvették a megelőző generációtól az élet irányítását, és akkor nekik is volt harminc évük. A hatvanas hetvenes, nyolcvanas évek, durván körülbelül a rendszerváltásig, ha a magyar történelmet nézem. A mi szempontunkból ez tehát a második generáció. És most egy harmadik generáció korszakába megyünk bele. Tehát amikor azt mondjuk, generációk, régiek, újak, akkor nagyjából ilyen idő felosztásban gondolkodom. Két generáció, tehát a kilencszázasok úgy a hatvanas évekig és a harmincasok úgy a kilencvenes évekig, durván, nagy eltérésekkel. Övéké volt egy időben az élet. Sándor György, a közismert " humoralista " mondta: "Fiatalok, tiétek a jövő! Annak idején úgy volt, hogy a miénk lesz." Bizony, úgy volt. Ezt a generációt bizonyos szempontból úgy hívják rosszindulatú, rosszmájú kultúrtörténészek , hogy ez az első és második műveletlen generáció. Ezek voltak azok a generációk, akiknél úgy alakult az élet, hogy kikoptak alóluk a hagyományos európai kultúra értékei. A második világháború után a negyvenes-ötvenes években volt egy hatalmas nagy változás. Nem tudom, emlékeznek-e arra az időre - a többség talán már csak hallott róla -, amikor tömegesen özönlöttek be az egyetemre munkás-, és parasztfiatalok - egyéves, úgynevezett szakérettségis képzéssel - és vették át a legfontosabb intézmények vezetését. Őket nevezik az első műveletlen generációnak. Akiknél a tehetségnek a lépcsőzetes kiművelése, amelyet Goethe annyira forszírozott, már hiányzott. Ám a totális rendszernek megbízható emberekre volt szüksége. A származás, a politikai megbízhatóság helyettesítette a szakértelmet. Majd ennek az első műveletlen generációnak a gyerekeiből lett a második műveletlen generáció, amelyik elvezényelte az országot a kemény diktatúrán át a rendszerváltásig, miközben náluk is alapvető módon hiányzott a hagyományos európai kultúra értékeinek, ismerete, átélése. Bár igyekeztek sokat tanulni, de ez csak annyit eredményezett, hogy a kultúra számukra inkább információ volt, mint élmény. Ez az utódokon nagyon erősen látszott, sőt látszik ma is. Ez az a háttér, amely nevelte őket, a műveletlen generációknak a nevelése. És ez az a stílus, érvelési mód, melyre e nevelés után képesek - parlamentben, közéletben, zsurnalisztikában - a primitív, gyalázkodó vádaskodás... tőlük jön.
2010. március 23., kedd
Őri István: A világ legszebb mondata
Ő
Egyszer azt írtam Neked:
Amikor a tengerparton vagyok, néha eljátszom a gondolattal, hogy ha beleteszem a kezemet a vízbe, lehet, hogy egy cseppjét valaki szintén megérintette valahol Japánban, több tízezer kilométerre innen. Vajon ki lehetett az, hol van most és mit csinál?
S Te válaszodban nekem adtad a világ legszebb mondatát:
Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el. Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le...
A legszebb mondat ez, amit életemben olvastam, s nem hiszem, hogy ennél szebbet valaha is tudna mondani valaki. Szebb ez, mintha azt mondtad volna: "Szeretlek!", szebb annál, hogy "Féltelek", hogy "Hiányzol", hogy "Te vagy minden nekem!". Szebb annál, hogy "Szép vagy és erős!", szebb annál, hogy "Jó veled!"
Mindennél szebb ez a mondat, mert benne van minden. Minden, amit el lehet mondani egymásnak, minden, amit érzel, amit kívánsz, ami boldoggá tesz, ami jó Neked. Benne van minden és még több: benne vagyunk mi, aki egy és egy is marad örökké.
Köszönöm, Kedves, hogy megajándékoztál a világ legszebb mondatával, hogy nekem mondtad el azt. Az a néhány csepp víz, amit a sziklák mellől küldtem Neked, tápláljon minket, mint ahogy a virágot is az eső és a napfény élteti. Én adom a vizet, Te vagy a Napfény, s mi együtt szép virág vagyunk, olyan szép, hogy aki lát bennünket, elcsodálkozik: ilyen lehetséges? Igen, lehetséges, mert akkor azt mondtad:
"Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el.
Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le... "
Egyszer azt írtam Neked:
Amikor a tengerparton vagyok, néha eljátszom a gondolattal, hogy ha beleteszem a kezemet a vízbe, lehet, hogy egy cseppjét valaki szintén megérintette valahol Japánban, több tízezer kilométerre innen. Vajon ki lehetett az, hol van most és mit csinál?
S Te válaszodban nekem adtad a világ legszebb mondatát:
Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el. Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le...
A legszebb mondat ez, amit életemben olvastam, s nem hiszem, hogy ennél szebbet valaha is tudna mondani valaki. Szebb ez, mintha azt mondtad volna: "Szeretlek!", szebb annál, hogy "Féltelek", hogy "Hiányzol", hogy "Te vagy minden nekem!". Szebb annál, hogy "Szép vagy és erős!", szebb annál, hogy "Jó veled!"
Mindennél szebb ez a mondat, mert benne van minden. Minden, amit el lehet mondani egymásnak, minden, amit érzel, amit kívánsz, ami boldoggá tesz, ami jó Neked. Benne van minden és még több: benne vagyunk mi, aki egy és egy is marad örökké.
Köszönöm, Kedves, hogy megajándékoztál a világ legszebb mondatával, hogy nekem mondtad el azt. Az a néhány csepp víz, amit a sziklák mellől küldtem Neked, tápláljon minket, mint ahogy a virágot is az eső és a napfény élteti. Én adom a vizet, Te vagy a Napfény, s mi együtt szép virág vagyunk, olyan szép, hogy aki lát bennünket, elcsodálkozik: ilyen lehetséges? Igen, lehetséges, mert akkor azt mondtad:
"Lehet, hogy a tengernek az a cseppje nem is Japánba jut el.
Talán pára lesz belőle, felhő, és valahol esőként hullik le... "
Pilinszky János: Van Gogh imája
Csatavesztés a földeken.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?
Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;
hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.
Honfoglalás a levegőben.
Madarak, nap és megint madarak.
Estére mi marad belőlem?
Estére csak a lámpasor,
a sárga vályogfal ragyog,
s a kert alól, a fákon át,
mint gyertyasor, az ablakok;
hol én is laktam, s nem lakom,
a ház, hol éltem, és nem élek,
a tető, amely betakart.
Istenem, betakartál régen.
Rossz érzések ellenszere
"Ne ijeszd el magad az élettől azzal,
hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz.
Ne vetítsd előre még nem létező,
se ne éleszd újra letűnt bajaidat.
Amikor gondok kínozzák sorsod,
tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen?
A választ magad előtt is szégyellni fogod
- sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád,
mindig csak a jelen.
Az előbbi talán be sem következik,
az utóbbi pedig már régen elmúlt.
A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod.
Milyen ember az, aki még a jelent
sem képes önmagában elviselni?
- Ha félreteszed, ami bánt,
máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.
Vajon ér-e annyit bármilyen dolog,
hogy lelked rosszul érezze magát miatta?
Találsz-e valamit, ami miatt érdemes
a bánkódáshoz lealacsonyodnod;
sóvárgó, magába süppedő arccal
csüggedned valami mulandó felett?
Emberrel nem történhet meg,
ami nem emberi; ahogyan ökörrel,
szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi,
ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik.
Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.
Ha egy külső jelenség bánt,
tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít,
hanem a róla alkotott elképzelésed.
Márpedig csak tőled függ,
hogy ezt megszüntesd.
Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik
- tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett
-, ugyan ki akadályozhatná meg
hogy hibás felfogásodat magad orvosold?
Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz,
nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni,
mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell,
az eredménytelenség oka nem benned rejlik.
A dolgokat elfogadni tudni annyi,
mint helyesen értelmezni.
Ha ezt megértetted,
semmi felett nem kell bánkódnod:
az út a te utad, a természet mérte rád
- neked csak járnod kell rajta."
Marcus Aurelius
hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz.
Ne vetítsd előre még nem létező,
se ne éleszd újra letűnt bajaidat.
Amikor gondok kínozzák sorsod,
tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen?
A választ magad előtt is szégyellni fogod
- sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád,
mindig csak a jelen.
Az előbbi talán be sem következik,
az utóbbi pedig már régen elmúlt.
A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod.
Milyen ember az, aki még a jelent
sem képes önmagában elviselni?
- Ha félreteszed, ami bánt,
máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad.
Vajon ér-e annyit bármilyen dolog,
hogy lelked rosszul érezze magát miatta?
Találsz-e valamit, ami miatt érdemes
a bánkódáshoz lealacsonyodnod;
sóvárgó, magába süppedő arccal
csüggedned valami mulandó felett?
Emberrel nem történhet meg,
ami nem emberi; ahogyan ökörrel,
szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi,
ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik.
Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen.
Ha egy külső jelenség bánt,
tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít,
hanem a róla alkotott elképzelésed.
Márpedig csak tőled függ,
hogy ezt megszüntesd.
Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik
- tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett
-, ugyan ki akadályozhatná meg
hogy hibás felfogásodat magad orvosold?
Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz,
nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni,
mint felette bánkódni?
Ha megtetted, amit tenned kell,
az eredménytelenség oka nem benned rejlik.
A dolgokat elfogadni tudni annyi,
mint helyesen értelmezni.
Ha ezt megértetted,
semmi felett nem kell bánkódnod:
az út a te utad, a természet mérte rád
- neked csak járnod kell rajta."
Marcus Aurelius
2010. március 6., szombat
Ne nézz hátra
Ne nézz hátra!
Ne nézz hátra!
Lehettél volna Te is,
ki elfojt minden
tüzet hazugságok
hálójában
és viselnéd a mocskot
lelkeden,
hol ma még
rendületlen hűség
terem,
de tudod
nyálát csorgatva
várja ezrek
sisere hada
hajolj meg,
akár nád
a szélben
és ne lépj tova,
legyen csak
tiéd is a gyalázat,
mit mások
egy századra
testáltak…
nyakadon
zörögjön
neked is
kolompod,
hiszen
ez lett a mérce:
nyájba
terelve
csapdába rejt
az idő is…
áll a vásár
alkudhatsz
szemérmetlen
kofákkal,
s nem veszed
észre,
hogy üres az utca
távolban
ring
a Rubikon
kockázz hát,
ha másért
nem ,légy túl
ezen
az „Itt a piroson”
orcádat kés szeli,
akár a szél
orkánná süvít,
de téged ez sem tántorít…
koldusbotod szeretet
faragja
dacolj a viharral
tartson ezer évig
neked hinned kell
mégis
önvádak nélkül rendületlen
e hazának
kockája
nem úszhat el,
mert itt az
álmod,
élted,
bölcsőd
és halálod,
s Te csak
a magadét kívánod
legyen az kunyhó
palota
bármilyen pompás
vagy rozoga
vagy csak egy eszme csupán
mi a szabadsággal
vállvetve jár,
akár szertartások mellé
gyönyörű fohász,
úgy hűséged bére
is az Áldás,
az ápoló és „hív”
megbocsátás.
Ne nézz hátra!
M.Fehérvári Judit
Debrecen, 2010. február 5.
Ne nézz hátra!
Lehettél volna Te is,
ki elfojt minden
tüzet hazugságok
hálójában
és viselnéd a mocskot
lelkeden,
hol ma még
rendületlen hűség
terem,
de tudod
nyálát csorgatva
várja ezrek
sisere hada
hajolj meg,
akár nád
a szélben
és ne lépj tova,
legyen csak
tiéd is a gyalázat,
mit mások
egy századra
testáltak…
nyakadon
zörögjön
neked is
kolompod,
hiszen
ez lett a mérce:
nyájba
terelve
csapdába rejt
az idő is…
áll a vásár
alkudhatsz
szemérmetlen
kofákkal,
s nem veszed
észre,
hogy üres az utca
távolban
ring
a Rubikon
kockázz hát,
ha másért
nem ,légy túl
ezen
az „Itt a piroson”
orcádat kés szeli,
akár a szél
orkánná süvít,
de téged ez sem tántorít…
koldusbotod szeretet
faragja
dacolj a viharral
tartson ezer évig
neked hinned kell
mégis
önvádak nélkül rendületlen
e hazának
kockája
nem úszhat el,
mert itt az
álmod,
élted,
bölcsőd
és halálod,
s Te csak
a magadét kívánod
legyen az kunyhó
palota
bármilyen pompás
vagy rozoga
vagy csak egy eszme csupán
mi a szabadsággal
vállvetve jár,
akár szertartások mellé
gyönyörű fohász,
úgy hűséged bére
is az Áldás,
az ápoló és „hív”
megbocsátás.
Ne nézz hátra!
M.Fehérvári Judit
Debrecen, 2010. február 5.
Tréning - blog
Layosnak és minden Barátomnak
Csoda, hogy egy ekkora városból, mint Debrecen, hogyan tudták összeszedni éppen azt a negyven embert, akikből mindösszesen nyolcat választottak ki egy uniós pályázatokról szóló beszélgetésre.
Volt természetesen kérdőíves bebocsátó rendszer is vagy inkább harminckét főt elbocsátó, átvilágító. Ismerős?!
Hiába, új idők, új szelek…
A rendszerhiba azonban a régi: egyrészt senki sem tudta, miért is jött ide, másrészt a TIT (A fiatalabbak kedvéért Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) sem sokat változott!
Ha csak annyit írok le, hogy a falon lévő Magyarország térképen simán be van jelölve Leninváros…
Tudom, van, aki érti…
A Belvárosban parkolni képtelenség. A harmadik kör után jó messze megállván a célállomástól, elgondolkodtam azon, el merjek-e sétálni addig, merthogy ma fényes nappal csaknem kiraboltak, s éppen a Piac utcán.
A múlt rendszer kmk-sai ma jól elboldogulnak. A Szent Anna templom környéke hemzseg a koldusoktól, egyébként néptelen. Este van.
Mellékesen köszönet a Debreceni Egészségügyi Centrumnak, mivel itt nem tudnak átvilágítani! Mindkét gép rossz! Másfél hete. De állítólag van remény, csak üljek türelmesen.
Az utóbbi időben megszoktam, hogy papír nélkül sehova sem megyek, s nem a mellékhelyiség miatt, mert a rendelőkben aztán ilyen célállomásokra be nem teszem a lábam, hanem újabban sem a szemem, sem a derekam, néha a lelki állapotom sem bírja a monitoron átszűrődő információtengert.
Netleszokóban vagyok. Tünet együtteseim ellepték szervezetem, akár a vírusok, s lassanként mutálódnak, így cselekednem szükségeltetik. Mellékesen sokan néznek, vajon mit firkálgatok itt?! Egy incifinci kisbaba a kabátom bélésével játszik, mert gyönyörű virágos betétcsík fut végig rajta. A címke szerint Schneiders, Salsburg, Made in Ausztria. A turkálóban mindenesetre potom forintért beszerezhető és garantáltan bőr-és pénztárca barát. Ennyit az én uniós csatlakozásomról! Ők reggel 8 óta várakoznak itt. Felháborító! Amúgy fél egy van.
Visszatérve a tréningre, egy pécsi fiatalember vezette, s a szokásos bemutatkozós drámajátékkal indított. Garantált siker, oldott hangulat. Amit a többiek nem vettek észre, az a mikrofon alatti diktafonban öltött testet. Megkérdezték ugyan, mi az, de az erősítő válasz mindenkit maximálisan kielégített. Én két éve pontosan egy ugyanilyen kütyüt kaptam ajándékba természetesen blokk nélkül. Méregdrága, számítógéphez csatlakoztatható, s két használat után az enyém a kidobandó kategóriába került. Gyárilag szegecselt, de azért még megszemléltük a belsejét is…
A nyolc ember közül én voltam a legidősebb. Eleinte nem zavart… Egyébként a nemek szerinti megoszlás 1:1. Közalkalmazottként is csak én dolgozom. Hoteltulajdonos, közgazdász, művezető, agrármérnök vállalkozó, takarító kisiparos, s két emberről nem jegyeztem meg, miből is él. Nyilván pénzből. Lehet, mossák is néha, hogy szebben csillogjon a krajcár.
Amiért nem Ctrl +V és nem a Ctrl+ C gombokat nyomom, hanem görnyedezek a monitorom előtt, az egyetlen mondat. A harminc éves közgazdásznő szájából hangzott el. Ekképpen: „Miért támogatja a Magyar állam az internetezést, mit akarnak már az ötven és 60 évesek a nettel? Adni kell nekik enni és kész!”
Amúgy a lányom lehetne, ha nem tanulással töltöm ifjabb éveim, hanem azzal, ami őt mérhetetlenül szenvtelenné tette: üzlettel, mások ki – és felvásárlásával…
Most tudom csak igazán becsülni netes barátaim, akiktől tanulok, akiket szeretek, s akikkel tudok közösen gondolkodni, s akiknek tudása mély empátiával és emberi tartással párosul…
S igazán büszke vagyok magamra is, hogy merek itt barátkozni, s még soha nem ért kellemetlen meglepetés egy-egy személyes összefutás után, mert értékhierarchiánk közös nevezője akár országhatárokon is átível.
Csak pedagógusként vagyok nagyon szomorú…
Gondoljátok nyugodtan tovább! Sajnos, én megtettem!
M. Fehérvári Judit
Csoda, hogy egy ekkora városból, mint Debrecen, hogyan tudták összeszedni éppen azt a negyven embert, akikből mindösszesen nyolcat választottak ki egy uniós pályázatokról szóló beszélgetésre.
Volt természetesen kérdőíves bebocsátó rendszer is vagy inkább harminckét főt elbocsátó, átvilágító. Ismerős?!
Hiába, új idők, új szelek…
A rendszerhiba azonban a régi: egyrészt senki sem tudta, miért is jött ide, másrészt a TIT (A fiatalabbak kedvéért Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) sem sokat változott!
Ha csak annyit írok le, hogy a falon lévő Magyarország térképen simán be van jelölve Leninváros…
Tudom, van, aki érti…
A Belvárosban parkolni képtelenség. A harmadik kör után jó messze megállván a célállomástól, elgondolkodtam azon, el merjek-e sétálni addig, merthogy ma fényes nappal csaknem kiraboltak, s éppen a Piac utcán.
A múlt rendszer kmk-sai ma jól elboldogulnak. A Szent Anna templom környéke hemzseg a koldusoktól, egyébként néptelen. Este van.
Mellékesen köszönet a Debreceni Egészségügyi Centrumnak, mivel itt nem tudnak átvilágítani! Mindkét gép rossz! Másfél hete. De állítólag van remény, csak üljek türelmesen.
Az utóbbi időben megszoktam, hogy papír nélkül sehova sem megyek, s nem a mellékhelyiség miatt, mert a rendelőkben aztán ilyen célállomásokra be nem teszem a lábam, hanem újabban sem a szemem, sem a derekam, néha a lelki állapotom sem bírja a monitoron átszűrődő információtengert.
Netleszokóban vagyok. Tünet együtteseim ellepték szervezetem, akár a vírusok, s lassanként mutálódnak, így cselekednem szükségeltetik. Mellékesen sokan néznek, vajon mit firkálgatok itt?! Egy incifinci kisbaba a kabátom bélésével játszik, mert gyönyörű virágos betétcsík fut végig rajta. A címke szerint Schneiders, Salsburg, Made in Ausztria. A turkálóban mindenesetre potom forintért beszerezhető és garantáltan bőr-és pénztárca barát. Ennyit az én uniós csatlakozásomról! Ők reggel 8 óta várakoznak itt. Felháborító! Amúgy fél egy van.
Visszatérve a tréningre, egy pécsi fiatalember vezette, s a szokásos bemutatkozós drámajátékkal indított. Garantált siker, oldott hangulat. Amit a többiek nem vettek észre, az a mikrofon alatti diktafonban öltött testet. Megkérdezték ugyan, mi az, de az erősítő válasz mindenkit maximálisan kielégített. Én két éve pontosan egy ugyanilyen kütyüt kaptam ajándékba természetesen blokk nélkül. Méregdrága, számítógéphez csatlakoztatható, s két használat után az enyém a kidobandó kategóriába került. Gyárilag szegecselt, de azért még megszemléltük a belsejét is…
A nyolc ember közül én voltam a legidősebb. Eleinte nem zavart… Egyébként a nemek szerinti megoszlás 1:1. Közalkalmazottként is csak én dolgozom. Hoteltulajdonos, közgazdász, művezető, agrármérnök vállalkozó, takarító kisiparos, s két emberről nem jegyeztem meg, miből is él. Nyilván pénzből. Lehet, mossák is néha, hogy szebben csillogjon a krajcár.
Amiért nem Ctrl +V és nem a Ctrl+ C gombokat nyomom, hanem görnyedezek a monitorom előtt, az egyetlen mondat. A harminc éves közgazdásznő szájából hangzott el. Ekképpen: „Miért támogatja a Magyar állam az internetezést, mit akarnak már az ötven és 60 évesek a nettel? Adni kell nekik enni és kész!”
Amúgy a lányom lehetne, ha nem tanulással töltöm ifjabb éveim, hanem azzal, ami őt mérhetetlenül szenvtelenné tette: üzlettel, mások ki – és felvásárlásával…
Most tudom csak igazán becsülni netes barátaim, akiktől tanulok, akiket szeretek, s akikkel tudok közösen gondolkodni, s akiknek tudása mély empátiával és emberi tartással párosul…
S igazán büszke vagyok magamra is, hogy merek itt barátkozni, s még soha nem ért kellemetlen meglepetés egy-egy személyes összefutás után, mert értékhierarchiánk közös nevezője akár országhatárokon is átível.
Csak pedagógusként vagyok nagyon szomorú…
Gondoljátok nyugodtan tovább! Sajnos, én megtettem!
M. Fehérvári Judit
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)