Lidérces

Szétdőlt, szétesett
karámok deszkatükrében
ezer vágytól fűtve
lángol a lápvilág
millió apró mécse…
Nem tudom,
lidérc-e,
mi szemedben éled,
s holdba mosódik
a vízben.

A parton hontalan
gyümölcsfák
keringőznek,
míg vár a táj,
a végtelen
visszasír múltam
a néma, kortalan
tenyérnyi kozmosz,
s szerelmünk suttogása
hajol homlokunkhoz.

Súlytalan lepkeszárnyad
nem bonthatom
csigolyákra,
hiszen ezerszer
szétrobbant immár halálod ,
s kiterített hétköznapok
ledőlt tetői alól
elköltöztek az oszlopok
és a gerlék is mind elröpültek
Szakad a pillanat.


M. Fehérvári Judit

A Holocaust Emlékére

"Ez a hatalom szofizmája: végső soron csak egy abszolút, korlátok közé szorított univerzumban hatékony. Ám relatív világegyetemünk alapvető leckéje az, hogy a dolgok változnak. Minden hatalom előbb-utóbb szembekerül egy nálánál nagyobbal."
(Frank Herbert)

Magyar ember vagyok, aki Magyarországon él. Nem vagyok sem roma, sem romaellenes; sem szemita, sem antiszemita; sem hajléktalan, sem hajlékony, csak emlékezem.
Azokkal együtt teszem, akiket egy kor egyszerűen törölni próbált, mintha meg sem születtek volna...


Lépteinkre bukik fejünk,
Felnőtté gyaláztak.
Fekete dalaink
fekszenek
nyirkos utakra.
Lépünk.
Cserepekké zúzott gyászunk.
Hallgatunk.
Kivert sebeink
országút fájdalmai
visszahullnak ránk
határok nélkül,
míg kabátunk ujját földi férgek
rágják,
adalékai kegyelmünk
eltiprott morzsáinak,
s befelé mormolja
kitikkadt ajkunk
egyetelen vágyunk
Adj, Uram
angyali álmot,
szilaj csodát!
Óvd a mögöttem
lévő még szelíd tekintetét,
segítsd az előttem járó
Lázár hitét!
Hints csillagporvágyat
feszült izmainkba,
s ródd, sikítsd
bűneink jussát
fényes katonazubbonyoknak!


Rezzen a nesz is
szisszen az éj
szédül az émelygés
hazakészülődik lassan
a fátyollét
kicsordul szívünk
kamráiból a vér.


Mi Mindig csak Lépünk...
Csattanunk.
Tüdőnkkel levegőt tépünk
Futólépés...
SZÖGESDRÓT.
CSÖND.


Alkonyatkor,
mint visszhang a kútban
csobban a jaj
gleccserek hullnak
búvó könnypatak szemükben
jeges áradat
Cyklon - B
Megbotlik az idő és vacog a szél
Elszáradnak szavaink
Lépünk
Kezünkből fonják kesztyűnk
Vánszorgunk
hitet így remélünk
emléket koldulunk
más időben koppanunk,
s újra egyet lépünk
hasra zuhan eszmélésünk
félelmünk barna csuháját
bús bakók
szíveinkre öltjük.
(S felfedezzük az immár határok nélküli hazát)

M. Fehérvári Judit

Hangtalanul néma monológ

Néma monológ


Azt mondod,
jó itt nekem
Debrecenben,
mert nem
bírnám
a sok embert,
a bűzt,
a közlekedést
Budapesten…

Rémlik, úgy három
éve a Mester utcán
épp a forgalommal
szemben mentem…
Biztos volt oka…

Meg úgy sincs
ott semmi,
és nem tudod,
hol az orvos,
a posta
és a húgom
is csak egy évben
egyszer, ha keres,
mert ingázik
Bécs és a
Csillaghegy
felett ívelő
dzsumbujos
rengetegben…

Ma hajnalban meg
a sárgamellényes
biciklist nem
vettem észre,
mikor Téged vittelek
az Intercity közelébe…
Aludtam vagy három órát…


Meg amúgy is régen
voltam már fiatal,
ki még tudja,
mit akar…
Közlöd tehát,
hogy Neked
megvan a saját
életed,
így 19 évesen,
mibe nem fér
bele egyetlen
anya sem
és nem csupán Neked,
mert ma
az dívik,
hogy minden
egyetemista
szüleitől
külön
költözik,
mígnem kibontakozik…

Még egy éve sem
volt…
Vidéki házunkban
a partid,
a szél felkapta a
motorháztetőt,
s ha nincsen
elegendő
önfegyelmem és
reflexem
nem
csupán
a
szélvédő
marad ott…


Hát jó!
Legyen.
Én itt élek
valahol
Debrecenben,
hol közel
a repülőtér
és árnyas fák adnak
menedéket,
s még
SZERETIK
EGYMÁST
a népek,
s a szomszéd is
köszön…

A festéknagykerbe
nem mertem
egyedül
menni,
mert egyirányúak
arra az utcák…
És virágok pattantak,
szirmuk nő,
olyan
mesékbe siető…

A fizetség felénk
-Elfeledted!-
nem Csóközön,
tapssal sem jár,
mert csupán
Köszönöm,
meg néha egy-két sör,
ha szívességből
egy lakásnyi bútort
tesznek odébb
a barátok,
ha napsárgára
festetem szobád,
ami nem őrzi
már nyomod,
mert Gyermekem,
ott van Neked
a flancos Rózsadomb…


Legközelebb,
ha Eléd
megyek,
kérlek,
repülősót
is hozz,
mert ugyan
nem vagyok
Teréz Anyu,
de lassan beájulok,
s keresek valahol
egy árkot,
esküszöm,
kocsistól
bele is simulok…

( PS: Csóközön!)

M. Fehérvári Judit

„Haj, lék, -talan nóta”

„Haj, lék, -talan nóta”

(Haj, pedig házamon
nincsen lék…,
mégis hontalan
dalolék…)


Hiába,
nem tehetek róla,
hogy nő vagyok,
s anya is egyben,
hisz a világ mindkettőt
feledi,
s én itt élek
egyedül
haragos szívvel
csöndben.
A realitások földjére
estem…
Talán Newton almája
lettem,
s egykor Tell Vilmos is
rám célzott
egy megroppant
percben,
mikor a lápvidék még
úszott a ködben,
s nem szmogriadó
riogatott,
ha elillant a Nap is
a tejfehér fényben.
Nem hívtam Istent,
látni sem akartam
semmilyen embert…
Téged is ajtómon kívülre
zártalak,
ki társam voltál
egykor…
Azóta folyton fázom…
tűzhet felőlem a nyári
Nap,
nem teszlek
listám elejére,
mert megint
megint az Élet,
a pőre…
Így aztán legelőre
saját nevem írom,
míg zöld füves legelőre
borul
lila lepkékkel
táncoló
szárnyas
alkonyom
egy
hontalan
ALKONYON.


M. Fehérvári Judit

Hangfestő dal

Az én időm valami Más.

néha oson, de mindig

gyalogosan jár.

Tutyimutyi órák

mind elromlottak

a karomon és a falakon

elhagyva, elfeledve

sok-sok víg napom.

Elsirattak engem,

mert eretnek-nóta

dalol ereimben

-fel-felszökkenő artériasugár-

libben a tavasz

loccsan a zápor

csatamezők nyoma

ma már nem lélekvarázs

alamuszi módra

pipogyán zizzen

a zápor

porzik a gyász.


M. Fehérvári Judit

Hajnalban a néptelen utcán...

Hajnalban a néptelen utcán

láttalak a sarkon…

Hátizsákod a válladon,

sapkád sem hiányzott…

Szemellenzője alól szkeptikusan

kémlelted

a buszmegálló aszfaltját.

Még a Hold kráterei felé fordultak

a napsugarak,

s dünnyögve görbítették

hátukat

a város ezernyi mocska

ellenében

rejtőzködőn, akár

virágsziromban a harmat.

Én fűtöttem a kocsimban,

mert az éjjel még

fagyott…

Megborotválkoztál.

Szemeid szúrósan meredtek

lelked tüskéire

nem feledve kínjaid,

mit az éj öle

csönddé könnyezett.

Fekete lepke lebbent

álmaidba

megroppantva

gerinced ívét

zordan libbenve estél

a semmibe,

akár egy bábu…

Hernyókra gondoltam éppen,

s Dsuang Dszi álmát faggattam,

miközben a kihalt utat néztem

valahogyan feledtem a sebességet,

s olyan százzal mehettem…

Zavarban voltam,

mint aki immár

kétezer éve hiszi

a maga igazát

megborzongatott a híd

tetején felbukkanó

biciklis alak…

E.T. is lehetett volna,

de nem őrizték fák és csillagok.

Vállat vontam

miközben egyre mosolyogtam,

hisz egyre bizonytalanabb

voltam…

A város kietlen,

s ismét ugyanoda tartunk mi ketten,

míg a szivárvány lilán

csukódik ,

akár költeményben a kép.





Álombeli pille

immár táncol a napon

míg magában töpreng a

nagy igazságokon…


M. Fehérvári Judit

Ma még...

Ma még...



Ma még játszom, holnap talán álmodok.

Valójában két világ határán vagyok.

Halvány árnyként követ a lét.

Fantomként szennyezi be napom

ezernyi megélt, s távolringó fájdalom.

Amiről azt hittem, hogy érzés, jel,

mi örökre megmarad, az nem egyéb,

mint szél szárnyán lebukó szürke por,

allergizáló anyag, semmi más:

korom, s lepel

cudarul elnyel

gyárkémények gomolygó Hirosimája

az útszéli virágok

genetikai mutációja.

Évezredek homályából felbukkanó agyagkatonák

érezhettek így a föld alatt,

mikor a civilizációk súlya rájuk szakadt

nem tudván előbukkannak-e még

vagy lesz-e megszállott tudós,

ki oly merész,

hogy ásni kezd ő maga is

a múltért, mi éppúgy Övé ,

mint enyém e költemény.

Malomkőnyi súly.

Ennyit hagyhatok emlékül abból,

mi érzés, mi jel…

Ma még játszom, holnap talán álmodok.

Az Isten se tudja, hogy kiért, miért vagyok.

Halvány árnyként követ a lét.

Fantomként szennyezi be napom.

ezernyi megélt, s távolringó fájdalom.

Amiről azt hittem sejtelem, sugallat

mi örökre megmarad, az nem egyéb,

mint szél szárnyán lebukó szürke por,

allergizáló anyag, semmi más:

korom, s lepel

cudarul elnyel

engem is a föld pora,

csak ne legyek ott is mihaszna mostoha

anyag, térben rekedő

irgalomkereső Föld fia.

Ma még játszom, holnap talán álmodok.



Mocsár Gáborné Fehérvári Judit



Debrecen, 2010. február 1.