Popper Péter: 7 undok megjegyzés a szerelem kínjairól

Elmondanék – diákosan pontokba szedve, mint egy érettségi tételt – néhány fontos dolgot.
1. Az emberiség története egy testvérgyilkossággal kezdődik. Káin megöli Ábelt, mert Isten visszautasította az ő áldozatát, csak Ábelét fogadta el. A Biblia mintha arra figyelmeztetne, hogy az ember életében a lehető legnagyobb sérelem a visszautasítás. Mert minden visszautasítás egyben ítéletet is hordoz: nem vagy méltó rá, nem vagy méltó hozzám, nem kellesz, nem felelsz meg, vannak jobbak nálad stb. S ha ez a visszautasítás, a szenvedélynek, a rajongásnak, vagy akár csak az ösztönök által felkorbácsolt vágynak szól – a sérelem megsokszorozódik, és elviselhetetlen erősségű indulattá duzzadhat. Ezért, aki szerelmet utasít el, nagy szenvedésnek teszi ki a másikat, és veszélyes tűzzel játszik.
2. Az évezredes bölcsesség azt mondja: Az ezer mérföldes út is egy lépéssel kezdődik. A tízemeletes házat is egy sor téglából kezdik felépíteni. Tehát sose játsszunk egy másik ember szenvedélyével. Az első lépést nem szabad megtenni. Az első sor téglát nem szabad lerakni. Akkor még egy kis seb, egy kis fájdalom árán minden megoldható. De ha ezt nem vállaljuk, mert gyávák vagyunk, álságosan kíméletesek, lusták, az „időre bízzuk” életünk kellemetlenségeinek elintézését, vagyis sodródni kezdünk, akkor kiderülhet, hogy az idő nem old meg helyettünk semmit sem, hanem nagy tragédiák felé sodor.
3. Azt gondolom, hogy az ember öngerjesztő lény. Nagyon ritkán fordul elő – s legtöbbször csak a lektűrökben – a meglátni és megszeretni egy pillanat alatt. A gyatra szerzők ezt úgy szokták kifejezni, hogy „mintha villámcsapás futott volna át mindkettejükön.” Szép lenne, de legtöbbször nem igaz. Hanem az történik, hogy az ember vágyódni kezd a szerelemre. S szinte „kinyitja magát” egy remélt szenvedély előtt. Ezért a híres magyar író, Füst Milán egy apróhirdetést szeretett volna feladni: „Meglévő szenvedélyekhez tárgy kerestetik!”
4. Egy öreg pszichológus – akit leggyakrabban mégis csak szerelmi csalódások, kapcsolatok válsága miatt keresnek fel – hajlamos úgy vélekedni, hogy a szerelmeseknek legtöbbször fogalmuk sincs arról, kit szeretnek. Mert először is vágynak a szerelemre, s ha végre felbukkan a várva várt dalia vagy tündér, rávetítik minden erotikus fantáziájukat, vágyképeiket, álmaikat az „igazi”-ról, és a saját képzeletük által kifestett képbe szeretnek bele. S hogy e fantáziakép mögött milyen a valódi ember, arról alig tudnak valamit. Ám ha eljönnek a csalódások drámai percei, akkor nem saját magukra haragszanak, hanem a partnerre: Miért nem vagy olyan, amilyennek elképzeltelek? Arról már nem is szólok, hogy a lángoló szerelem a grandiózus színjátékok ideje, mindenki a legjobb, a legszebb arcát mutatja. Mögötte rejtve marad a valódi jellem, a minden emberben meglévő torzulatok, sokszor nehezen elviselhető rigolyák, szokások.
Szégyenkezve vallom be, hogy ezért én nem vagyok lelkes híve az úgynevezett szerelmi házasságoknak. A kölcsönös rokonszenv, a barátság, sőt még az érdek által vezérelt kapcsolatokban is több a reális emberismeret.
5. A szerelem vidéke különben is tele van önbecsapásokkal. Félezer évvel ezelőtt egy angol drámaíró megírta egy valódi szerelem történetét. S az emberek ma is beülnek a színházba, és bámulják Rómeó és Júlia sorsának alakulását. Szerelem tehát létezik, de elég ritka jelenség, Viszont manapság valaki kitalálta, hogy tisztességes férfi, erkölcsös nő csak szerelemből fekszik le választottjával. Nosza, akkor mindent ki kell nevezni szerelemnek: minden tetszést, megkívánást, vonzódást, flörtöt, szexuális izgalmat. Mi értelme van ennek?
6. A szerelem lopakodó gyilkosa a lustaság. Amikor a megszerzett boldogság biztonsága elkezdi rongálni a hétköznapokat. Amikor már lusták vagyunk udvarolni, csábítani, kívánatossá tenni magunkat – a mosakodást, a fogmosást, a fésülködést, a kölni használatát és a vonzó ruhát, pizsamát is beleértve. Minek? Hiszen már a miénk. Csakhogy ezzel kondul meg a halálharang egy férfi-női kapcsolat felett. Mert a szívünkbe kellene felírni csupa nagybetűvel: AZ EMBER NEM TULAJDON!
7. Az igazi szerelem szenvedély, extázis, boldogság. Ám mindez nem állapot, hanem rövid időre felvillanó szenzáció. S ha elmúlt? Akkor megjátsszuk magunkat? Vagy új élmények után nézünk? Hiszen megszoktuk, hogy szinte „jár nekünk” ez a szélsőséges érzelmi-indulati állapot. Mondják, hogy a szerelem szeretetté alakul át. Előfordul. De legtöbbször közöny, undorodás, gyűlölködés lesz belőle, amint ezt a válóperek meg a gyerek-elhelyezési küzdelmek, a vagyonmegosztás gusztustalan harcai bizonyítják.
Mi hát a teendő? A legfontosabb, hogy soha ne hallgasson senki az ilyen mániásan igazat mondó öreg „szakemberre”, amilyen én vagyok. Soha senki ne hallgasson senkire – se szülőre, se barátra –, aki károg, óv, figyelmeztet, amikor ő szárnyalni akar az ég és a nap felé, hogy utolérje a boldogság kék madarát. Egyrészt, mert úgyis hiába minden okoskodás. A szenvedély mindig erősebb az okos szónál. Másrészt, mert ez a bizonyos kék madár kiszámíthatatlan. Néha hagyja magát megfogni, néha maga száll rá valamelyik kiválasztottja vállára, s különben sem létezik.
Mert még el kell mondanom egy szomorú hírt. Az ”Igazi” sem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne „igazi”. De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált.

Popper Péter : Nemzedékek sorsa és felelőssége (Részlet)

Én most inkább rosszkedvet fogok generálni. Tessék élénken helyeselni, mert olyan a helyzet, hogy élesen kell fogalmazni. Nem szabad elkenni a dolgokat, ahogy nálunk szokás. Mondjuk így:

- Józsi, jó a paprikás krumpli?
- Jaj, nagyon jó. Persze ha egy kis kolbászt tennél bele...

Szóval mindig van valami. "Nagyon jó, de azért...", "Nagyon rossz, de azért...". Én ezeket a "de azérteket " most elhagyom. Nem szeretem ezt a langyosságot, így nem is tudok ítéletet mondani.

Van egy mesejátékíró. Régen híres volt, most nem tudom már ismerik-e a nevét, Johann Nestroy-nak hívják. Van egy híres mesejátéka, Lumpáciusz Vagabundusz a címe. A darab arról szól, hogy a szerelem és a pénz tündérei három fiatalembert megkísértenek, hogy melyik tud boldogságot adni: a pénzes vagy a szerelemtündér? Ebben a darabban mágusok is szerepelnek. A mágusok fiai elhanyagolják gyermeki kötelezettségeiket, és fölbosszantják a papákat, az előző generációt, magatartásukkal, viselkedésükkel, ők meg panasszal mennek a tündérkirályhoz. Így kezdődik a darab, és elmondják, hogy borzasztó, ahogy a fiatal generáció viselkedik. A tündérkirályt úgy hívják, hogy Hilárisz , meghallgatja a vádaskodó apákat, aztán azt mondja, szépen versben, hogy:

Apák, fiúk, örök vita,
Kétféle nemzedék, kétféle szívverése,
Hogy melyik dobbanása helyesebb,
A lassú-e vagy a hevesebb,
Nem mondja meg senki.
Én se.

Ma is itt tartunk. Pontosítanám azt a fogalmat, hogy generáció. Nemzedék. Egy nemzedék élete, amíg a nemzedék nemzedéknek számít, az egy régi ajánlás szerint harminc év. Ezt úgy számolják, hogy harminc év kell ahhoz - tehát a Krisztusi korhoz elérni -, amíg a nemzedék önálló cselekvőképes, gondolkodóképes lesz, és akkor van harminc éve a nemzedéknek, hogy cselekedjék. És akkor jön a következő nemzedék. Ez a harminc éves váltás. Na, de ehhez föl kell nőni harminc évesnek. Tehát tulajdonképpen hatvan év. Vagyis úgy néz ki, hogy az a nemzedék, apáink nemzedéke, akik a XIX. század végén és a XX. század elején születtek, ők tekinthetők a mi szempontunkból generációnak. Ez a generáció cselekvőképes lett, csúcsára jutott az aktivitásának a harmincas években, és a harmincas-, negyvenes-, ötvenes évek történelme-társadalma az ő alkotásuk volt. Ők irányították a világot. Közben fölnőtt mögöttük egy generáció, akik úgy ezerkilencszázharmincban, vagy akörül születtek, akik a hatvanas, hetvenes években borultak virágba, átvették a megelőző generációtól az élet irányítását, és akkor nekik is volt harminc évük. A hatvanas hetvenes, nyolcvanas évek, durván körülbelül a rendszerváltásig, ha a magyar történelmet nézem. A mi szempontunkból ez tehát a második generáció. És most egy harmadik generáció korszakába megyünk bele. Tehát amikor azt mondjuk, generációk, régiek, újak, akkor nagyjából ilyen idő felosztásban gondolkodom. Két generáció, tehát a kilencszázasok úgy a hatvanas évekig és a harmincasok úgy a kilencvenes évekig, durván, nagy eltérésekkel. Övéké volt egy időben az élet. Sándor György, a közismert " humoralista " mondta: "Fiatalok, tiétek a jövő! Annak idején úgy volt, hogy a miénk lesz." Bizony, úgy volt. Ezt a generációt bizonyos szempontból úgy hívják rosszindulatú, rosszmájú kultúrtörténészek , hogy ez az első és második műveletlen generáció. Ezek voltak azok a generációk, akiknél úgy alakult az élet, hogy kikoptak alóluk a hagyományos európai kultúra értékei. A második világháború után a negyvenes-ötvenes években volt egy hatalmas nagy változás. Nem tudom, emlékeznek-e arra az időre - a többség talán már csak hallott róla -, amikor tömegesen özönlöttek be az egyetemre munkás-, és parasztfiatalok - egyéves, úgynevezett szakérettségis képzéssel - és vették át a legfontosabb intézmények vezetését. Őket nevezik az első műveletlen generációnak. Akiknél a tehetségnek a lépcsőzetes kiművelése, amelyet Goethe annyira forszírozott, már hiányzott. Ám a totális rendszernek megbízható emberekre volt szüksége. A származás, a politikai megbízhatóság helyettesítette a szakértelmet. Majd ennek az első műveletlen generációnak a gyerekeiből lett a második műveletlen generáció, amelyik elvezényelte az országot a kemény diktatúrán át a rendszerváltásig, miközben náluk is alapvető módon hiányzott a hagyományos európai kultúra értékeinek, ismerete, átélése. Bár igyekeztek sokat tanulni, de ez csak annyit eredményezett, hogy a kultúra számukra inkább információ volt, mint élmény. Ez az utódokon nagyon erősen látszott, sőt látszik ma is. Ez az a háttér, amely nevelte őket, a műveletlen generációknak a nevelése. És ez az a stílus, érvelési mód, melyre e nevelés után képesek - parlamentben, közéletben, zsurnalisztikában - a primitív, gyalázkodó vádaskodás... tőlük jön.