Márai Sándor: A tapintatról és a gyöngédségről

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság.
Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka.
Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember.
Az a tapintat és gyöngédség mely, mint valami csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak, és mi olyan " jó ", hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni?
Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is.
Vannak ritka emberek, akik tudják ezt.
Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fájhat.
S mindig tudnak másról beszélni.
S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők között közeledő láthatatlan ellenséges gépmadarakat.
A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel.
Igen, e két képesség emberfölötti.

/ Márai Sándor: Füves könyv /

Árnyékszélen - Vesztergom Andreának

“A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit… mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

Árnyékszélen töltjük napjaink
tengernyi gondunk
egyszer csak elillan,
felzuhan, elsurran
valahova bohócruhába
alászállva
a találkozások nélküli lét
homályába.
Borotvaélen kopogunk
újraértelmezve önmagunk
hosszúra nyúlt árnyát,
de nem jön a megbocsátás.
Sarkaikra állított
pillanatok
fenyegetnek
idegen kódokkal
sorsaink
szövevényes
megoldásai
abnormális minőséget
adnak végső struktúránknak
látványosan
bomlunk szét
perifériára szorítva.
Ördögünk a tömjénfüst
elől
egyre csak menekül
rövidlátón,
ma misztériuma
odébb lépett
mégsem tépjük fel
fogainkkal
csuklóinkon ereink,
noha visszaragasztanánk
halottunk
agyát, életét,
mit
megölni vélünk ma ostobán,
s csak az asszimetria
hajlott háta
volt éltünk titkos tánca,
míg a földön
jártunk
és mindketten alászálltunk
és minden összeért
a borzadály, a rettegés
a csillag és két személy
apa és lánya
dühös mentalitása
tükörjátékot írt
a legvégső határig,
a világteremtő Égig.

Mocsár Gáborné Fehérvári Judit

Debrecen, 2010. február 6.