MAGYAR NYELV ÉS IRODALOM
Tételcímek az emelt szintű szóbeli érettségi vizsgára (2010)
• A tételekhez kapcsolódó feladatok nem nyilvánosak. (A magyar nyelv tételekhez és az irodalom
tételekhez is egy-egy feladat tartozik.)
• A feladatok felvezető idézettel, mottóval, úgynevezett bázisszövegekkel kezdődnek – a vizsgázónak
azokra reflektálnia kell a feladatban kijelölt módon.
IRODALOM
ÉLETMŰVEK
1. A komikum megjelenési formái Petőfi Sándor lírájában
2. A vándorlás, az út toposza Arany János lírájában
3. A lírai nyelv sajátosságai Ady Endre A halottak élén című kötetében
4. A prófétaszerep megjelenítése Babits Mihály Jónás könyve című művében
5. Elbeszélésmódok és nézőpontok Kosztolányi Dezső Esti Kornél című kötetében
6. József Attila kései lírájának (1935-37) poétikai sajátosságai
PORTRÉK
7. Elégikus létszemlélet Berzsenyi Dániel lírájában
8. Látomásos jelleg Vörösmarty Mihály verseiben
9. Az elbeszélésmód jellegzetességei Móricz Zsigmond Pillangó vagy Úri muri vagy Az Isten háta mögött
című regényében
10. Weöres Sándor Magyar etüdök című versciklusának képi és zenei világa
LÁTÁSMÓDOK
11. Műfaji hagyomány és barokk szemlélet Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzában
12. A kortárs magyar irodalom nagyjainak megjelenítése Karinthy Frigyes Így írtok ti című művében
13. Groteszk látásmód Örkény István Tóték című drámájában
A KORTÁRS IRODALOMBÓL
14. Bodor Ádám: A Sinistra-körzet
15. Oravecz Imre: A hopik könyve
VILÁGIRODALOM
16. Vergilius eklogái és hatásuk a XX. századi magyar költészetre
17. Mágikus realizmus G. G. Márquez Száz év magány című regényében
SZÍNHÁZ- ÉS DRÁMATÖRTÉNET
18. A komédia konvenciói és megújítása Molière Tartuffe című drámájában
19. Történelem- és létértelmezés Madách Imre Az ember tragédiája című alkotásában
AZ IRODALOM HATÁRTERÜLETEI
20. Hőstípus és cselekményvezetés Conan Doyle Sherlock Holmes történeteiben
MAGYAR NYELV
EMBER ÉS NYELV
1. A nyelv és a beszéd funkciói
2. A beszéd mint cselekvés
KOMMUNIKÁCIÓ
3. A sikeres kommunikáció nyelvi összetevői
4. A tömegkommunikáció hatása a nyelvhasználatra
A MAGYAR NYELV TÖRTÉNETE
5. A nyelvújítás módszerei
6. Nyelvművelés és nyelvtervezés napjainkban
7. A magyar nyelv szókészletének rétegei
NYELV ÉS TÁRSADALOM
8. Egynyelvű szótárak
9. A hivatalos nyelv szókincsének jellemzése
10. A társadalmi nyelvváltozatok főbb különbségei
A NYELVI SZINTEK
11. A központozás szerepe a szöveg értelmezésében
12. A beszédhangok és jelentésmegkülönböztető szerepük
13. A szófaj és a mondatrészi funkció összefüggései
A SZÖVEG
14. A beszéd és az írás összehasonlítása
15. A szövegkörnyezet mint jelentésalakító tényező
16. Gyakorlati szövegtípusok nyelvi jellemzői
A RETORIKA ALAPJAI
17. A retorika mint a meggyőzés művelete a gondolatközlésben
18. Jelenkori szónoki beszéd
STÍLUS ÉS JELENTÉS
19. A konnotatív és a denotatív jelentés
20. A képszerűség eszközei hétköznapi szövegekben
2010. január 31., vasárnap
Merengések
Merengések 2008 elején( Egy életérzés margójára )
„Lóorom-dísz a háztetőn –jelez,
Utunk vége még messze lesz.”
(Klujev)
Ez a sorselemző és távoli ígéreteket sejtető idézet Szergej Alekszandrovics Jeszenyin Mária kulcsai című tanulmányának a mottója. Sokat gondolok erre a törékeny alkatú, bűbájálmait papírra varázsoló, szerelmének ásott kútjába zuhanó- s oly módon a semmiben oldódó, mint versében Oroszország, a bíbor róna, mely Rab Zsuzsa halhatatlan fordításában „folyóba hulló égi kék”- költőre. Ritkán szoktam fényképeket nézegetni. Nem szeretem a múltnak ezen zaklatását, sem vádbeszédeit, az előre csízre állított műmosolyokra meg nem vagyok kíváncsi.
Jeszenyin azonban József Attila Ringatójának csobogásait, tavi csókolásait, a vers mélytudatunkba ásott mozdulatsorait indítja el bennem. Tudom, hogy sorsszerű volt találkozása Isadora Duncan-nel („Mikor az uccán átment a kedves”- álmodná Attila), a mozgás teljes szabadságára építő, s a görög nimfákra emlékeztető, mezítelen lábú táncosnővel, s mégsem tudták egymást szeretettel szolgálni, védeni, óvni. Igaz, világok választották el egymástól őket: a szovjet-oroszországi Moszkváé, s a bostoni Symfony Hallé éppúgy, mint az a 17 esztendő Duncan javára, amelyre még nem érett meg a kor, melyben élniük rendeltetett.
Kíváncsian fürkészem Szerjózsa tekintetét, s szembeállítom vele Isadora 1903-as képét, amelyen az athéni amfiteátrumban lejti légies táncát. Mintha nem is fotókon időzne tekintetem, mozgóképkockákká elevenednek előttem a fények, s a fekete és fehér kontrasztjaiból ősi fájdalmak tépődnek fel, s egyre csak korbácsolják érzékeim. Akár az a hihetetlen gyorsassággal tükörcserepekké zúzó, s jeges leheletet árasztó, s egyes-egyedül a kicsi Gerdák szíveibe bejutni nem tudó hegy ott – valamely modern Hókirálynő civilizáció és elidegenedés ellenes álma -, 1912-ben, azon a bizonyos hajón.
Szepes Mária írja egy helyen:
„Benned él párod sajgó negatívja,
Várod, hogy a varázsszót kimondja,
„Én vagyok Te”, amely örök sebed begyógyítja.”
Gyönyörűen csengenek ezek a sorok egy matróna hagyatékaként, noha a Sola Scripturától kezdve Geraldyn át minden lírikus feladatának tekintette, az emberi lét ezen dimenziójának formába öntését. Visszatérve Isadorához, ha szobrász lennék, egészen bizonyosan erről a hontalanság és sorstalanság alázatába ájult nőalakról mintáznám meg a Fájdalom torzóját: mindkét gyermekét örökre elnyelte a Szajna vize, szerelme miatt bolsevik ügynöknek bélyegezte szülőhazája, a szabadság és ígéret országa, Amerika; imádott Szerjózsája elhagyta, hogy haladéktalanul magára ölthesse az öngyilkosok tisztíthatatlan szennyesét. E lepel sötét árnyként követte immár egészen az Út végéig, a francia Riviéráig, ahol is a kocsija hátsó kerekére tekeredő – s az előbb még nyakának oly légies bájt és könnyedséget festő – stólája összetörte, széttiporta a torka mélyén összegyülemlett, s megszületni sosem tudó fájdalomerdőt.
Mégis, ha Jeszenyinről beszélünk, talán felidézzük magunkban a „Bokraink közt”című költeményt, esetleg elgondolkodunk azon is, hogy mi magunk hogyan tudnánk a XX. század eleji orosz falu és természet népköltészeti hagyományokra épülő szimbolista és avantgárd leírását adni. S két dolgot mintha csak azért sem akarnánk tudomásul venni, mert oly képtelen abszurditású a toposzuk. Ez a szegény, nyílt és őszinte tekintetű fiatalember mindösszesen harminc évet engedte magát játszani, szeretni és szenvedni ezen a földön. Ez idő alatt remekművek tucatjait engedte megszületni ujjai által a szűzies papíríveken, s immáron soha nem tudhatjuk meg, miről álmodott magányos óráiban, s mit jelentett számára az a haza, amely éppúgy kivetette magából, mint Bulgakovot, Paszernákot és Pilnyakot (hogy csak az általam tisztelt legnagyobbakat említsem). A kollektív emberi emlékezet éppúgy nem őrizte meg a modern Jeanne d’Arc, Isadora Duncan arcát, álmait, vágyódásait-, mert én-nek mert lenni, boszorkák módjára inspirálni, látszani és látszódni, kultikusan szabadon csak a léthez tapadni-, mint az igaz tekintetű, vérverejték-várakozású Jeszenyinét.
Valaha, még egyetemista koromban, összehasonlító verselemzéssel foglalkoztam. Jeszenyin költészetére Simone Weil 1947-ben írt sorával gondoltam: „A földre alászálló ég fölemeli a földet az égig.” Ekkor ismerkedtem meg egy érdekes tudományággal, a hangszimbolikával. Eleinte nagy balgaságnak tartottam, hogy mindenféle matematikai műveletekkel, különböző koefficiensek számítgatásával párhuzamokat vonhatunk költők és műveik között. Mert úgy hittem, s hiszem ma is, hogy a lírikusnál nincs magányosabb alkotóművész. Így műve is személyisége ujjlenyomata. Tehát egyéni vonalak tördelik életének stációit a teljes megérkezésig.
Aztán a sors mégis úgy találta helyén valónak, hogy József Attila néhány művét összevessem Jeszenyinével. Talán, mert orosz szakos is voltam. Beleláttam mindkettőjük félelmeibe, álmaiba, számkivetéseibe, s abba, hogyan verték gyökereiket valaminek a hiányába, s miért keresték a valódibb valóságot magában a visszateremtésben, melynek kegyetlen munkáját nem engedték ki kezeik közül. Jeszenyin emlékének adózva ekkor állítottam össze az alábbi József Attila mozaikot:
„Lázban égek mindig – a tömény tűz eléget,
mióta elmentél – a nagy szürkület lassan elborít.
Ha eljönnél, elsimulna köröttünk a rét.
Az meglett ember, ki tudja az életet halálra ráadásul kapja.
Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült eleven hitedet.
Majd megöregszel és bánni fogod -
akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Én nem emlékszem és nem felejtek.
Úgy vártalak, mint a vacsorát este.
Makacs elmúlás tolja a világot.
Nem emel föl már senki sem.
Mert jó meghalni.
„Sursum corda ad Dominum!” –„Emeljétek fel szíveteket Istenhez!” – hív gyermeki módon a keresztény miseszöveg. E mondat örökérvényű. Még ha meghallván, azonnal nem is asszociálunk a jól ismert példázatra, az isteni csodatételre, s a feltámadás kínjára, maga a mozzanat, a léthelyzet jól ismert a magyar társadalomban, s a magyar irodalomban is. Tulajdonképpen ezért született ez az írás, s éppen most, a Deszka Fesztivál idején. Egyetlen hét alatt pontosan hét darabot néztem meg ultramodern és hagyományos díszletek között. Igazából elképedtem. Az nem okozott meglepetést, hogy éppen az adott színházi tér melyik részén ültem nézőként, viszont őszintén felháborított a mai drámaírók nyelvi igénytelensége, a profán utcai argó tömény pattogása a színpadon (hozzáteszem, a fővilágosítónak köszönhetően nem egyszer valódi nyáláradat zúdulását is láthattam, ahogyan egyenesen telibe találja az arcom; ettől kezdve nyál-Tyndall-effektus szempontjából is értelmeztem a látottakat). Úgy tűnik, korunk modern drámaírói elfelejtették, hogy a szöveg mindig több, nemesebb, mint amit bármilyen rendezői koncepció képes kihüvelyezni belőle. Mert a textusnak is „holdudvara” van, s az minél mívesebb, annál titokzatosabb is egyidejűleg. Így minden néző más tapasztalatot, hangulatot, emlékeket, megfontolandó bölcsességeket társíthat egy-egy jól megrendezett és eljátszott érzéshez, gondolathoz, azaz az előtte zajló jelenethez.
Magyarországon a demokrácia évei végre elhozták azt az írói, költői léthelyzetet, hogy végre szabadon meg lehet szólalni a nyilvánosság előtt. Mai drámaíróinknak / tisztelet a kivételeknek, mert ilyenek is élnek és dolgoznak közöttünk „bűntelen”/ csak egyetlen dolgot ajánlanék: felejtsék el végre az évtizedes, kényszerű hallgatások sebeit, a tartós elnyomottságot, a mellőzöttséget, s ne azzal növeljék önbizalmukat, hogy társadalomrajzaikat a már-már obcén trágárságra és a nyílt, s szinte mindenre kitárulkozó szexualitásra építik, hanem csak láttassák az életet olyannak, amilyen. Ha éppen fájdalmas, keserves, akkor annak; ha a halálból vagy csak a tetszhalálból kell ébrednie a lelkeknek, bontsák ki e keservek értelmét csöndes törésekkel vagy közvetve. E beavatkozásokkal is ugyanúgy visszakapjuk a fájdalmak érzését, sőt lehet, hogy az ókori görögök azon pátoszában is részesedhetünk, melynek szemlélése valóban tisztítólag hat ránk is.
S hogy miért írtam Jeszenyinről, Isadora Duncan-ről és József Attiláról? Éppen ezért. /Idézhettem volna Babitsot is szabadon, ahogyan a Recitatív című versében megfogalmazza, hogy a költemény, akár a tengerbe dobott kavics hullámokat vet, azaz nem öncélú (pedig ez egy merőben más műnem, s befogadói oldala mégis milyen fontos)./ Életüket, s költészetüket letapogatva úgy érzem, valami lezárult, valami megoldódott, visszavonhatatlanul tragikusan, véglegesen. Megdöbbent, megrendít, megráz öntékozló sorsuk, miközben zsigereimmel is tudom, hogy ma is jelen vannak e földön, s magasságaik nem elérhetetlenek, hiszen ezért él az emberben az isteni adomány, a Remény. Nagyfeszültségű emberek voltak mindnyájan. Képesek légköri katasztrófákat támasztani, majd csöndességükkel az elemek haragját lecsillapítani. Csak ennyit, s nem többet, de nem is kevesebbet várok korunk drámaíróitól: pontos nevet adni a dolgoknak, világnyi távlatokat nyitni, s a monumentális hatást „Szépen magyarul” és „Szépen emberül” kifejezni.
M.Fehérvári Judit
„Lóorom-dísz a háztetőn –jelez,
Utunk vége még messze lesz.”
(Klujev)
Ez a sorselemző és távoli ígéreteket sejtető idézet Szergej Alekszandrovics Jeszenyin Mária kulcsai című tanulmányának a mottója. Sokat gondolok erre a törékeny alkatú, bűbájálmait papírra varázsoló, szerelmének ásott kútjába zuhanó- s oly módon a semmiben oldódó, mint versében Oroszország, a bíbor róna, mely Rab Zsuzsa halhatatlan fordításában „folyóba hulló égi kék”- költőre. Ritkán szoktam fényképeket nézegetni. Nem szeretem a múltnak ezen zaklatását, sem vádbeszédeit, az előre csízre állított műmosolyokra meg nem vagyok kíváncsi.
Jeszenyin azonban József Attila Ringatójának csobogásait, tavi csókolásait, a vers mélytudatunkba ásott mozdulatsorait indítja el bennem. Tudom, hogy sorsszerű volt találkozása Isadora Duncan-nel („Mikor az uccán átment a kedves”- álmodná Attila), a mozgás teljes szabadságára építő, s a görög nimfákra emlékeztető, mezítelen lábú táncosnővel, s mégsem tudták egymást szeretettel szolgálni, védeni, óvni. Igaz, világok választották el egymástól őket: a szovjet-oroszországi Moszkváé, s a bostoni Symfony Hallé éppúgy, mint az a 17 esztendő Duncan javára, amelyre még nem érett meg a kor, melyben élniük rendeltetett.
Kíváncsian fürkészem Szerjózsa tekintetét, s szembeállítom vele Isadora 1903-as képét, amelyen az athéni amfiteátrumban lejti légies táncát. Mintha nem is fotókon időzne tekintetem, mozgóképkockákká elevenednek előttem a fények, s a fekete és fehér kontrasztjaiból ősi fájdalmak tépődnek fel, s egyre csak korbácsolják érzékeim. Akár az a hihetetlen gyorsassággal tükörcserepekké zúzó, s jeges leheletet árasztó, s egyes-egyedül a kicsi Gerdák szíveibe bejutni nem tudó hegy ott – valamely modern Hókirálynő civilizáció és elidegenedés ellenes álma -, 1912-ben, azon a bizonyos hajón.
Szepes Mária írja egy helyen:
„Benned él párod sajgó negatívja,
Várod, hogy a varázsszót kimondja,
„Én vagyok Te”, amely örök sebed begyógyítja.”
Gyönyörűen csengenek ezek a sorok egy matróna hagyatékaként, noha a Sola Scripturától kezdve Geraldyn át minden lírikus feladatának tekintette, az emberi lét ezen dimenziójának formába öntését. Visszatérve Isadorához, ha szobrász lennék, egészen bizonyosan erről a hontalanság és sorstalanság alázatába ájult nőalakról mintáznám meg a Fájdalom torzóját: mindkét gyermekét örökre elnyelte a Szajna vize, szerelme miatt bolsevik ügynöknek bélyegezte szülőhazája, a szabadság és ígéret országa, Amerika; imádott Szerjózsája elhagyta, hogy haladéktalanul magára ölthesse az öngyilkosok tisztíthatatlan szennyesét. E lepel sötét árnyként követte immár egészen az Út végéig, a francia Riviéráig, ahol is a kocsija hátsó kerekére tekeredő – s az előbb még nyakának oly légies bájt és könnyedséget festő – stólája összetörte, széttiporta a torka mélyén összegyülemlett, s megszületni sosem tudó fájdalomerdőt.
Mégis, ha Jeszenyinről beszélünk, talán felidézzük magunkban a „Bokraink közt”című költeményt, esetleg elgondolkodunk azon is, hogy mi magunk hogyan tudnánk a XX. század eleji orosz falu és természet népköltészeti hagyományokra épülő szimbolista és avantgárd leírását adni. S két dolgot mintha csak azért sem akarnánk tudomásul venni, mert oly képtelen abszurditású a toposzuk. Ez a szegény, nyílt és őszinte tekintetű fiatalember mindösszesen harminc évet engedte magát játszani, szeretni és szenvedni ezen a földön. Ez idő alatt remekművek tucatjait engedte megszületni ujjai által a szűzies papíríveken, s immáron soha nem tudhatjuk meg, miről álmodott magányos óráiban, s mit jelentett számára az a haza, amely éppúgy kivetette magából, mint Bulgakovot, Paszernákot és Pilnyakot (hogy csak az általam tisztelt legnagyobbakat említsem). A kollektív emberi emlékezet éppúgy nem őrizte meg a modern Jeanne d’Arc, Isadora Duncan arcát, álmait, vágyódásait-, mert én-nek mert lenni, boszorkák módjára inspirálni, látszani és látszódni, kultikusan szabadon csak a léthez tapadni-, mint az igaz tekintetű, vérverejték-várakozású Jeszenyinét.
Valaha, még egyetemista koromban, összehasonlító verselemzéssel foglalkoztam. Jeszenyin költészetére Simone Weil 1947-ben írt sorával gondoltam: „A földre alászálló ég fölemeli a földet az égig.” Ekkor ismerkedtem meg egy érdekes tudományággal, a hangszimbolikával. Eleinte nagy balgaságnak tartottam, hogy mindenféle matematikai műveletekkel, különböző koefficiensek számítgatásával párhuzamokat vonhatunk költők és műveik között. Mert úgy hittem, s hiszem ma is, hogy a lírikusnál nincs magányosabb alkotóművész. Így műve is személyisége ujjlenyomata. Tehát egyéni vonalak tördelik életének stációit a teljes megérkezésig.
Aztán a sors mégis úgy találta helyén valónak, hogy József Attila néhány művét összevessem Jeszenyinével. Talán, mert orosz szakos is voltam. Beleláttam mindkettőjük félelmeibe, álmaiba, számkivetéseibe, s abba, hogyan verték gyökereiket valaminek a hiányába, s miért keresték a valódibb valóságot magában a visszateremtésben, melynek kegyetlen munkáját nem engedték ki kezeik közül. Jeszenyin emlékének adózva ekkor állítottam össze az alábbi József Attila mozaikot:
„Lázban égek mindig – a tömény tűz eléget,
mióta elmentél – a nagy szürkület lassan elborít.
Ha eljönnél, elsimulna köröttünk a rét.
Az meglett ember, ki tudja az életet halálra ráadásul kapja.
Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült eleven hitedet.
Majd megöregszel és bánni fogod -
akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Én nem emlékszem és nem felejtek.
Úgy vártalak, mint a vacsorát este.
Makacs elmúlás tolja a világot.
Nem emel föl már senki sem.
Mert jó meghalni.
„Sursum corda ad Dominum!” –„Emeljétek fel szíveteket Istenhez!” – hív gyermeki módon a keresztény miseszöveg. E mondat örökérvényű. Még ha meghallván, azonnal nem is asszociálunk a jól ismert példázatra, az isteni csodatételre, s a feltámadás kínjára, maga a mozzanat, a léthelyzet jól ismert a magyar társadalomban, s a magyar irodalomban is. Tulajdonképpen ezért született ez az írás, s éppen most, a Deszka Fesztivál idején. Egyetlen hét alatt pontosan hét darabot néztem meg ultramodern és hagyományos díszletek között. Igazából elképedtem. Az nem okozott meglepetést, hogy éppen az adott színházi tér melyik részén ültem nézőként, viszont őszintén felháborított a mai drámaírók nyelvi igénytelensége, a profán utcai argó tömény pattogása a színpadon (hozzáteszem, a fővilágosítónak köszönhetően nem egyszer valódi nyáláradat zúdulását is láthattam, ahogyan egyenesen telibe találja az arcom; ettől kezdve nyál-Tyndall-effektus szempontjából is értelmeztem a látottakat). Úgy tűnik, korunk modern drámaírói elfelejtették, hogy a szöveg mindig több, nemesebb, mint amit bármilyen rendezői koncepció képes kihüvelyezni belőle. Mert a textusnak is „holdudvara” van, s az minél mívesebb, annál titokzatosabb is egyidejűleg. Így minden néző más tapasztalatot, hangulatot, emlékeket, megfontolandó bölcsességeket társíthat egy-egy jól megrendezett és eljátszott érzéshez, gondolathoz, azaz az előtte zajló jelenethez.
Magyarországon a demokrácia évei végre elhozták azt az írói, költői léthelyzetet, hogy végre szabadon meg lehet szólalni a nyilvánosság előtt. Mai drámaíróinknak / tisztelet a kivételeknek, mert ilyenek is élnek és dolgoznak közöttünk „bűntelen”/ csak egyetlen dolgot ajánlanék: felejtsék el végre az évtizedes, kényszerű hallgatások sebeit, a tartós elnyomottságot, a mellőzöttséget, s ne azzal növeljék önbizalmukat, hogy társadalomrajzaikat a már-már obcén trágárságra és a nyílt, s szinte mindenre kitárulkozó szexualitásra építik, hanem csak láttassák az életet olyannak, amilyen. Ha éppen fájdalmas, keserves, akkor annak; ha a halálból vagy csak a tetszhalálból kell ébrednie a lelkeknek, bontsák ki e keservek értelmét csöndes törésekkel vagy közvetve. E beavatkozásokkal is ugyanúgy visszakapjuk a fájdalmak érzését, sőt lehet, hogy az ókori görögök azon pátoszában is részesedhetünk, melynek szemlélése valóban tisztítólag hat ránk is.
S hogy miért írtam Jeszenyinről, Isadora Duncan-ről és József Attiláról? Éppen ezért. /Idézhettem volna Babitsot is szabadon, ahogyan a Recitatív című versében megfogalmazza, hogy a költemény, akár a tengerbe dobott kavics hullámokat vet, azaz nem öncélú (pedig ez egy merőben más műnem, s befogadói oldala mégis milyen fontos)./ Életüket, s költészetüket letapogatva úgy érzem, valami lezárult, valami megoldódott, visszavonhatatlanul tragikusan, véglegesen. Megdöbbent, megrendít, megráz öntékozló sorsuk, miközben zsigereimmel is tudom, hogy ma is jelen vannak e földön, s magasságaik nem elérhetetlenek, hiszen ezért él az emberben az isteni adomány, a Remény. Nagyfeszültségű emberek voltak mindnyájan. Képesek légköri katasztrófákat támasztani, majd csöndességükkel az elemek haragját lecsillapítani. Csak ennyit, s nem többet, de nem is kevesebbet várok korunk drámaíróitól: pontos nevet adni a dolgoknak, világnyi távlatokat nyitni, s a monumentális hatást „Szépen magyarul” és „Szépen emberül” kifejezni.
M.Fehérvári Judit
A magyarság hiedelemvilága
Őseink természeti népek voltak. Úgy hitték, hogy a természetet titokzatos erők, szellemek irányítják. Minden cselekedetük arra irányult, hogy ezeket a felsőbb erőket jóindulatra bírják.
Honnan ered ez a hit? Miért kellett az élő- és élettelen természetet érző lélekkel felruházni?
Elég volt a határtalan égre felpillantani ahhoz, hogy máris imádhassák azt. Ennek a természetimádásnak az alappillére az ún. csillaghit.
Eleink, ha felnéztek az éjszakai égboltra, gyakorlatilag minden éjjel azt látták, hogy feltűnik a csodaszarvas, s Hunor és Magyar is, akik kutyájukkal üldözik eme nemes állatot.
A szarvas teste a Perszeusz és a Szekeres, szarva a Kassiopeia csillagkép, míg az üldözők az Ikrek, s a Kis Kutya, de még az öreg Nimród is jelen van Orion képében.
Különös elképzelések vitáztak ez időben az emberek kobakjában, hiszen egészen bizonyosan vallották, hogy a Föld egy nagy korong a világ közepén, amelyet cetek és halak tartanak.
Képzeletük a csúszómászó állatokkal teli Alvilágot a földfelszín alá helyezte. Életmódjukból következően úgy gondolták, hogy a Föld fölött az Ég sátra feszül, amelynek csúcsa a Sarkcsillag, az „Ég pillére”.
A világ közepére egy nagy hegyet képzeltek. Népmeséinkben ez az Üveg- vagy Gyémánthegy. E hegyből nő ki az Égig érő fa vagy Tetejetlen fa vagy ismét más néven a Világfa. Különös ereje van ennek a fának: összeköti a Felső Világot (Nap, Hold és Csillagok) a középső (Emberek és Természetfölötti Lények: Táltosok, Boszorkányok lakhelye) az Alsó Világgal (Túlvilág).
A Világfa ágai között hordozza az összes égitestet. A fa ágai, levelei az ég különböző rétegeit jelentik. A születendő emberi lelkek is ezen a fán élnek, mint madarak.
Egyes meséinkben a világfa gyümölcsöt is terem: aranyalmát (Természetesen minden éjjel el is lopják!).
A Tetejetlen Fa leghegyében a Felső Világ Ura, Arany Atyácska él gyémántos palotában. Lakhelyét gyémántmező veszi körül.
Fiai alatta élnek: a Nap aranysátorban, aranyerdőben, a Hold ezüstsátorban, ezüsterdőben, az Esthajnal pedig rézerdőben, rézsátorban.
A Felső Világ hét emeletből áll. Egyik régióból a másikba hét napig tart az út.
A Világhegyhez és a Világfához is hét lépcsőn át vezet az út. Ezekre azért van szükség, hogy rajtuk keresztül tudjon haladni a Táltos.
Arany Atyácska haragjában néha mennykövet szór a Földre. Az ősi hit szerint ahol a mennykő becsapódik, ott kő keletkezik.
Az Alsó Világban, a magyarok poklában az ördög él, aki különböző kellemetlenségeket, pl. bolhákat, tetveket, legyeket hoz az emberekre.
A „magyar mitológia” ismeri a szellemeket és más természeti lényeket is. A szellemeknek két fajtája van: az erdei- és a vízi szellemek. A sellő az a vízi lény, akinek halfarka van és a hétköznapi ember csak a vízen úszó hab formájában láthatja meg.
A szeleket egy öregasszony, Szélanya őrzi, s egy világ végi barlangból irányítja fújásukat.
Kevésbé szimpatikus csodalény a Lidérc (a szó más formái is ismertek, pl. Lodovérc, Lúdvérc, Lucvész), aki kedve szerint váltogathatja alakját: megjelenhet emberi vagy állati alakban, de leginkább fényjelenség formájában van jelen. Emberként mindig a sötétben érkezik, s akit meglátogat, az legyengül, elsorvad. Állatként, mint csirke érkezik, s gazdaggá teszi azt, akit meglátogat.
A manók és a törpék az erdőben élnek, szakállas öregek, akik rendkívül rosszindulatúak.
Az óriások a hegyekben élnek, s jó és rossz tulajdonságaik egyaránt vannak.
A tündérek jó tulajdonságokkal felruházott szép, fiatal lányok, míg a bábák csúf öregasszonyok, akik kútban laknak.
Az ősmagyar hitvilágban a szülést segítő ősi anyaistennő nem más, mint maga Boldogasszony (Érdekes tényekkel szolgál a magyar nyelvtörténet is, hiszen az ómagyar korban már nyilvánvaló neve volt Istennek is, aki Arany Atyácska után az Eleve, azaz a kezdettől jelenlévő nevet kapta.)
A boszorkány is rosszindulatú, emberfeletti hatalmú, ártó, csúnya öregasszony. Ha úgy akarja, képes átváltozni és repülni. Általában szürkületkor vagy éjszaka ténykedik. Az emberekre hirtelen betegségeket hozhat; az állatokat pedig megrontja (pl. úgy, hogy a tehén teje véres lesz vagy teljesen elapad).
Fene: az ősi magyar hiedelemvilág betegségszelleme.
Hadak útja: a Tejút egyik neve.
Mumus: láthatatlan, ijesztő lény; nagyon rosszindulatú.
Sárkány: félelmetes lény. Az emberekkel szemben rosszindulatú, s mocsarakban, barlangokban él. Teste őshüllő vagy kígyószerű, több feje és szárnya is van.
A Tudó olyan ember, aki a gyógyítás különleges képességével rendelkezik. Személye annyiban hasonlatos a Táltoséhoz, hogy születésekor valamilyen rendkívüli jel adja tudtul későbbi képességüket (pl. foggal születnek; Ady Endrének az egyik kezén egy ujjal több volt, de Őt táltosként tartották számon).
A Táltos természetfölötti képességekkel rendelkezik, s megjelenhet állatalakban is, de többnyire emberként születik különleges dologgal (hajjal, foggal, szőrösen stb.).
A táltosmesterséget a többi táltostól tanulja meg, akik hét évesen elrabolják, szétszedik, majd újból összerakják. Ők azok, akik képesek vihart támasztani, elhárítják a rontást, esőt tudnak támasztani, jósolnak, s tartják a kapcsolatot a Felső- és az Alsó Világ között.
A Világfa csúcsán Arany Atyácska küldötte, a Napmadár ül.
Ez az állat lehet sas, turul vagy griff.
A turul az ősmagyarság totemállata; a vadászsólyom legközelebbi rokona, az Árpád-nemzetség állatőse. A hagyomány szerint Turul mutatta meg a Vereckei-szoros felé mutató utat a honfoglaló magyarságnak.
Egyedül a griffmadár képes arra csak, hogy az Alsó Világból a Felsőbe hozza fel a hősöket.
Nézzünk meg néhány magyar népmesét közelebbről!
Tündérszép Ilona és Árgyélus
„Olyan különleges fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az aranyalma minden éjjel.” – A Világfa termése aranyalma.
„A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust: - Hol jársz erre, ahol a madár se jár?” - A Túlvilág elhagyott zugaiban még a születendő emberi lelkek sem laknak.
„Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. A hold a szélhez utasította.” – Az ősmagyarok csillaghívők voltak.
Fehérlófia
„Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta…” – Bűvös szám a magyar néphitben; nem annyit jelent, mint amennyit kifejez.
„De alighogy tüzet rakott, s a kásafőzéshez fogott Fanyüvő, ott termett egy kis ördög; maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte.” – Rosszindulatú hitregei alak; az Alsó Világban a gonosz lelkek fejedelme.
„Amint megy, mendegél, előtalál egy várat rézmezővel, rézerdővel körülvéve. Amint meglátta, mindjárt bement bele; odabent egy gyönyörű királykisasszonyt talált, aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert.” - Az ősmagyarok hite szerint az Alsó Világ a Felső Világ tükörképe.
„Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától:
- Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat?
- …
- No, hát vígy fel a felvilágra!” – A griffmadár a világfa tövéhez hozza fel az Alsó világból a hőst.
Egy kis ráadás:
Miért szerencséje a hősnek, hogy öreganyjának szólította a mesehőst?
Ez a mondat bizony oly régi, hogy a matriátus (anyajogi társadalom) korából maradt fent.
Miért tartalmaz ilyen kifejezést az egyik szólásunk: „égre-földre esküszik”?
Mert kiválóan tükrözi az ősi hitünket.
Debrecen, 2010. január 18.
M. Fehérvári Judit
Honnan ered ez a hit? Miért kellett az élő- és élettelen természetet érző lélekkel felruházni?
Elég volt a határtalan égre felpillantani ahhoz, hogy máris imádhassák azt. Ennek a természetimádásnak az alappillére az ún. csillaghit.
Eleink, ha felnéztek az éjszakai égboltra, gyakorlatilag minden éjjel azt látták, hogy feltűnik a csodaszarvas, s Hunor és Magyar is, akik kutyájukkal üldözik eme nemes állatot.
A szarvas teste a Perszeusz és a Szekeres, szarva a Kassiopeia csillagkép, míg az üldözők az Ikrek, s a Kis Kutya, de még az öreg Nimród is jelen van Orion képében.
Különös elképzelések vitáztak ez időben az emberek kobakjában, hiszen egészen bizonyosan vallották, hogy a Föld egy nagy korong a világ közepén, amelyet cetek és halak tartanak.
Képzeletük a csúszómászó állatokkal teli Alvilágot a földfelszín alá helyezte. Életmódjukból következően úgy gondolták, hogy a Föld fölött az Ég sátra feszül, amelynek csúcsa a Sarkcsillag, az „Ég pillére”.
A világ közepére egy nagy hegyet képzeltek. Népmeséinkben ez az Üveg- vagy Gyémánthegy. E hegyből nő ki az Égig érő fa vagy Tetejetlen fa vagy ismét más néven a Világfa. Különös ereje van ennek a fának: összeköti a Felső Világot (Nap, Hold és Csillagok) a középső (Emberek és Természetfölötti Lények: Táltosok, Boszorkányok lakhelye) az Alsó Világgal (Túlvilág).
A Világfa ágai között hordozza az összes égitestet. A fa ágai, levelei az ég különböző rétegeit jelentik. A születendő emberi lelkek is ezen a fán élnek, mint madarak.
Egyes meséinkben a világfa gyümölcsöt is terem: aranyalmát (Természetesen minden éjjel el is lopják!).
A Tetejetlen Fa leghegyében a Felső Világ Ura, Arany Atyácska él gyémántos palotában. Lakhelyét gyémántmező veszi körül.
Fiai alatta élnek: a Nap aranysátorban, aranyerdőben, a Hold ezüstsátorban, ezüsterdőben, az Esthajnal pedig rézerdőben, rézsátorban.
A Felső Világ hét emeletből áll. Egyik régióból a másikba hét napig tart az út.
A Világhegyhez és a Világfához is hét lépcsőn át vezet az út. Ezekre azért van szükség, hogy rajtuk keresztül tudjon haladni a Táltos.
Arany Atyácska haragjában néha mennykövet szór a Földre. Az ősi hit szerint ahol a mennykő becsapódik, ott kő keletkezik.
Az Alsó Világban, a magyarok poklában az ördög él, aki különböző kellemetlenségeket, pl. bolhákat, tetveket, legyeket hoz az emberekre.
A „magyar mitológia” ismeri a szellemeket és más természeti lényeket is. A szellemeknek két fajtája van: az erdei- és a vízi szellemek. A sellő az a vízi lény, akinek halfarka van és a hétköznapi ember csak a vízen úszó hab formájában láthatja meg.
A szeleket egy öregasszony, Szélanya őrzi, s egy világ végi barlangból irányítja fújásukat.
Kevésbé szimpatikus csodalény a Lidérc (a szó más formái is ismertek, pl. Lodovérc, Lúdvérc, Lucvész), aki kedve szerint váltogathatja alakját: megjelenhet emberi vagy állati alakban, de leginkább fényjelenség formájában van jelen. Emberként mindig a sötétben érkezik, s akit meglátogat, az legyengül, elsorvad. Állatként, mint csirke érkezik, s gazdaggá teszi azt, akit meglátogat.
A manók és a törpék az erdőben élnek, szakállas öregek, akik rendkívül rosszindulatúak.
Az óriások a hegyekben élnek, s jó és rossz tulajdonságaik egyaránt vannak.
A tündérek jó tulajdonságokkal felruházott szép, fiatal lányok, míg a bábák csúf öregasszonyok, akik kútban laknak.
Az ősmagyar hitvilágban a szülést segítő ősi anyaistennő nem más, mint maga Boldogasszony (Érdekes tényekkel szolgál a magyar nyelvtörténet is, hiszen az ómagyar korban már nyilvánvaló neve volt Istennek is, aki Arany Atyácska után az Eleve, azaz a kezdettől jelenlévő nevet kapta.)
A boszorkány is rosszindulatú, emberfeletti hatalmú, ártó, csúnya öregasszony. Ha úgy akarja, képes átváltozni és repülni. Általában szürkületkor vagy éjszaka ténykedik. Az emberekre hirtelen betegségeket hozhat; az állatokat pedig megrontja (pl. úgy, hogy a tehén teje véres lesz vagy teljesen elapad).
Fene: az ősi magyar hiedelemvilág betegségszelleme.
Hadak útja: a Tejút egyik neve.
Mumus: láthatatlan, ijesztő lény; nagyon rosszindulatú.
Sárkány: félelmetes lény. Az emberekkel szemben rosszindulatú, s mocsarakban, barlangokban él. Teste őshüllő vagy kígyószerű, több feje és szárnya is van.
A Tudó olyan ember, aki a gyógyítás különleges képességével rendelkezik. Személye annyiban hasonlatos a Táltoséhoz, hogy születésekor valamilyen rendkívüli jel adja tudtul későbbi képességüket (pl. foggal születnek; Ady Endrének az egyik kezén egy ujjal több volt, de Őt táltosként tartották számon).
A Táltos természetfölötti képességekkel rendelkezik, s megjelenhet állatalakban is, de többnyire emberként születik különleges dologgal (hajjal, foggal, szőrösen stb.).
A táltosmesterséget a többi táltostól tanulja meg, akik hét évesen elrabolják, szétszedik, majd újból összerakják. Ők azok, akik képesek vihart támasztani, elhárítják a rontást, esőt tudnak támasztani, jósolnak, s tartják a kapcsolatot a Felső- és az Alsó Világ között.
A Világfa csúcsán Arany Atyácska küldötte, a Napmadár ül.
Ez az állat lehet sas, turul vagy griff.
A turul az ősmagyarság totemállata; a vadászsólyom legközelebbi rokona, az Árpád-nemzetség állatőse. A hagyomány szerint Turul mutatta meg a Vereckei-szoros felé mutató utat a honfoglaló magyarságnak.
Egyedül a griffmadár képes arra csak, hogy az Alsó Világból a Felsőbe hozza fel a hősöket.
Nézzünk meg néhány magyar népmesét közelebbről!
Tündérszép Ilona és Árgyélus
„Olyan különleges fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az aranyalma minden éjjel.” – A Világfa termése aranyalma.
„A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust: - Hol jársz erre, ahol a madár se jár?” - A Túlvilág elhagyott zugaiban még a születendő emberi lelkek sem laknak.
„Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. A hold a szélhez utasította.” – Az ősmagyarok csillaghívők voltak.
Fehérlófia
„Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta…” – Bűvös szám a magyar néphitben; nem annyit jelent, mint amennyit kifejez.
„De alighogy tüzet rakott, s a kásafőzéshez fogott Fanyüvő, ott termett egy kis ördög; maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte.” – Rosszindulatú hitregei alak; az Alsó Világban a gonosz lelkek fejedelme.
„Amint megy, mendegél, előtalál egy várat rézmezővel, rézerdővel körülvéve. Amint meglátta, mindjárt bement bele; odabent egy gyönyörű királykisasszonyt talált, aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert.” - Az ősmagyarok hite szerint az Alsó Világ a Felső Világ tükörképe.
„Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától:
- Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat?
- …
- No, hát vígy fel a felvilágra!” – A griffmadár a világfa tövéhez hozza fel az Alsó világból a hőst.
Egy kis ráadás:
Miért szerencséje a hősnek, hogy öreganyjának szólította a mesehőst?
Ez a mondat bizony oly régi, hogy a matriátus (anyajogi társadalom) korából maradt fent.
Miért tartalmaz ilyen kifejezést az egyik szólásunk: „égre-földre esküszik”?
Mert kiválóan tükrözi az ősi hitünket.
Debrecen, 2010. január 18.
M. Fehérvári Judit
Generációs kortünetek II.
„ Mert nincs oly titok, mely nyilvánvalóvá ne lenne, és nincs oly rejtett dolog, mely ki ne tudódnék, és világosságra ne jőne.”
/LK 8: 17/
A lány tűzpiros hosszú, térdeit verdeső, de rövid ujjú pólóban és farmernadrágban állt a folyosó mélyedésében. Arca a fiatalság romlatlan hamvasságát idézte, kreol bőre, ferdén vágott szemei, darázsdereka távoli tájak egzotikumát varázsolta a szemináriumi terem elé. Vidáman és önfeledten kacagott valamin, hiszen szerette az életet és valami nagy tettekről álmodozott, ha volt ideje vizsgái mellett. És ideje mindig volt. Vadvirágként élte napjait. Volt, hogy három hétig az egyetem felé sem ment, mert annyira beleszédült az ulti nevű frissen felfedezett kártyajátékba, hogy szenvedélyévé vált a lapok életének irányítása, majd gyorsan igazolást vitt –egyenesen a Gyermekelme Klinikáról, akkor még volt ilyen-, hogy mégis elfogadják valahogyan egyes szőrösszívű, s idegen anyanyelvű tanárai a félévét.
Elege volt már a Kovács elvtársakból, meg történész ösztöneivel és Toybee-n, Huizingán, Jakobin, Dubay-n, Spengleren, Schopenhauere-n, Nietzsche-n és még hosszasan sorolhatnám a sort, hogy kiken keresztül, már rég megérezte, hogy nem a Nyugat, hanem a Kelet alkonya közeledik egyre vészesebben. A nagy sarló és kalapács alatt már rothadó testként kapkod levegőért a medvetestű Szovjetunió, akár Brezsnyev karjait azon a bizonyos 1982-es május 1-jén, amikor a lány mégis bejutott valahogyan a Vörös Térre. A lány direkt késett egyetemi óráiról. Nem azért, mert nem bírta elviselni a kemény 100-120 perces tömény és számára akkor – igen kevés élettapasztalata volt – feleslegesnek tűnő „entellektuel” fejtegetéseket, hanem egyszerűen nem tűrhette, hogy szabadságát ily mértékben megnyirbálja valaki. Különben is ekkor még szerette a Nagyerdő fáin átszűrődő fénysugarak játékát nézegetni, ahogyan a sárga villamosokon átsuhannak, s elnyelődnek valahol a föld és ég között, sőt még nagyobb lázba hozták az ablakokon túli világ bíborajkú fái, a madarak és szelek. Legtöbbször egyébként is édesapjával indult az egyetemre, s egy-egy fárasztó nap után már alig várták, hogy viszontláthassák egymást. Majomszeretet húzott igen erős köteléket kettőjük közé.
A lány ezen a napon – ettől utólag még őt is megborzongatta idegeinek libabőre – éppen 90 percet késett. Nem többet, s nem is kevesebbet. Érezte társainak meghökkenését, ahogyan csengő hangon elnézést kért és egyszerűen leült. Érdektelennek gondolta, hova, ki mellé, s ezután sem figyelt. Kizárta a világot, belső énje lüktetett csak hevesen, mert idetartván az utak menti fűszálak között már megpillantotta a tavasz első hírnökeit, a hóvirágpázsitokat.
Ezután az incidens után még több fiú akarta meghódítani szívét. Persze, erről sem vett tudomást. Hozzászokott már, hiszen szinte eszmélése óta körülrajongták a fiúk, s a meglett férfiak. Különben is állandóan gyűrűt viselt az ujján. Vőlegényei számolgatását egy bizonyos idő után abbahagyta. Igaz, az utolsóval meggyűlt a baja. Beleszeretett. Eszementen birtokolni vágyta, ahogyan a férfi is őt. Így aztán – emlékszem jól, aznap épp a kertet ásták az imádott papával – a közös lakás megvétele és rendbetétele után az apja lebeszélte erről a bolondságról, s hogy, hogy nem, karikagyűrűjét le kellett fűrészelni az ujjáról.
„Rossz ómen lett volna ez a házasság. Nem volt méltó hozzád!”- kommentálta az apja. „De akkor kit válasszak: Cseszt, Katzét vagy D-t?”- kérdezte derűsen, de nagyon is komolyan a lány.
„Egyiket sem – dőlt az ásónyélre az apa -, nem hiszem, hogy van olyan férfi, aki megérdemelne téged. Hidd el, lesz majd, de nem most és nem ők! Tanulj, élj, mint nagyapád, akinek egyetlen kívánsága volt, hogy történész légy! Neked kell a család nevét továbbvinni, ha már Isten nem ajándékozott meg egy fiúval! El kell menned a Donhoz és meg kell nézned, miért vesztek oda annyian! Meg kell tudnod különböztetni a valóságot az igazságtól! Ez az én hagyatékom a számodra, ne feledd soha, ki vagy!”
Talán ebben a pillanatban az a bizonyos férfi, a leendő nagy szerelem és későbbi férj is éppen a kertjét ásta. Ha a napsugarak pajkos cirógatásai előcsalták orcája verítékét, tenyerét messzelátónak használva, izgatottan pásztázta végig a horizontot, akár egy hajóskapitány. Igaz, nem látott mást, csak a dohánypalánták nyújtózkodását – ebben az időben ugyanolyan „divathóbort” volt e füstölnivaló termesztése, mint jóval később a földi giliszták szaporítása -, s talán éppen ezért Kolombusznak érezte magát. Meghódítani, s békepipára gyújtani. Mindösszesen ennyit akart. Természetesen a lánytól. Elképzelte, ahogyan majd a májusi cseresznyefáról mosolyog rá, az ágak tetejéről féllombkoronás takarásban akár gyermekkora tündérei, s talán énekelni is fog, s őt pedig elandalítja a modern Ulysses eme szirénje.
„Azért sem fogom magam megkötözni, hagyni fogom, történjen bármi!”- motyogta csak úgy a madaraknak. Szentnek képzelte magát, de azért Don Juannak is. Most akár ő is képes lett volna elbánni a gubinói farkassal, s egy cseppet sem zavarta, hogy a lánnyal csak parázsló viták közepette tudott kommunikálni.
A lány éppen barátnőjével beszélgetett. Természetesen a férfiról. Egy bizonyos: lényéből áradt valami az őstudás megtartott ígéreteiből, a szeretet édenkertje lehetett csak ily harmonikus és félelmetes egység, mint ez az ember. Sármos volt, jól öltözött, zengő hangorgánuma bárhol, bármilyen társadalmi közegben mágnesként vonzotta magához nemcsak a nőket, de a gyerekeket és férfiakat egyaránt. Nyáron is öltönyben, nyakkendőben járt, míg télen soha nem felejtett el érdekes, selymes csillogású sálakat viselni. Fél fejjel magasabb volt, mint az átlag. S nemsokára, hosszas faggatózás után arra is rájött, hogyan szelídíthetné meg a lányt: a klasszikus zenét használta csalétkül. Ráadásul a lány ekkor már – lásd mire képes a fiatalság, barátság és bolondság – külön engedéllyel zenetörténetet hallgatott a Zeneművészeti Főiskolán. A zene is a barátnő szenvedélye volt. A férfi művelt és pofátlanul jó vitapartner volt. Minden tudást, amelyet valaha valahol összeszedett sajátjaként adott tovább. Néhány órahossznyi beszélgetés után a lány megállapította, hogy egy ördögien okos emberrel hozta össze a végzet, akinek valóban – akár a Verdi opera címében – hatalma van felette. Nem adta el lelkét, mert hisz nem is lett volna kinek egy olyan helyen, ahol mindenki egy emberként imádta a férfit. Mert a férfi ismeretségi körébe tartozott akkoron a város minden olyan embere, aki ebben a világban egyáltalán számított valamit.
Ez idő tájt történt, hogy egyik napról a másikra megjelent az egyetemi rendőr a lánynál, és faggatózni kezdett a közösen eltöltött időről. Egyetlen elv vezérelte, akár az akkor még ismert gyereksorozatot: „Mindent tudni akarok!” Csakhogy ez a lány valahogyan más volt, mint társai. Máshonnan indult az életbe, családi legendáriumok, Cseh Tamás koncertek, a Leveles Csárda, szamizdat kiadványok tették szkeptikussá. Meg már eltöltött egy félévet Moszkvában is, ahol a külső kerületekből rendőrök zavarták el, miközben az iszonyú nyomorban élő öregember éppen azt kérdezte tőle és elválaszthatatlan barátnőjétől, hogy „Gyévuski, vi kamszamolci?”, ami magyarul ennyit jelent: „Lányok, komszomolisták vagytok?” Merthogy a komszomolista, akár a magyar úttörő: Ahol tud, segít...
Azután a szilveszter utáni esztendőben házasodtak össze, mikor rendőrök vitték el őket az Óbester nevű szórakozóhelyről. A férfi iszonyúan jól értett ahhoz, hogyan kell egy egész szórakozóhelyet felforgatni. A lány pedig méltó partnere volt. A „Fáradt lábam estére hazatalál, lesz még a magyaroké Kolozsvár” refrénnél elvezették őket. Még aznap éjjel elkészült a jegyzőkönyv, majd el is engedték a felbujtókat. A kihallgatást vezető rendőr keresztneve Mátyás volt. Milyen furcsa az emlékezet! Időtlenné igyekszik tenni a lényegtelent, s feledhetetlen gyorsasággal törli az igazán húsba maró, gyötrőn fájó dolgokat. Ezzel a Mátyás nevű, bajszos taggal aztán még egyszer összehozta őket a balsors. Most csendháborítás volt a vád, merthogy nem illett éjjel kettőkor az utcákon sétálgatva nevetgélni. A lány már megszokta korának ezen korlátozásai, s épp olyan jót kacagott az eseten, mint amikor Romániából dezertőrként toloncolták ki 1981. tavaszán / Biztos forrásból tudom, hogy még ma is őrzi azt a piros, AB betűjelekkel ellátott dokumentumot, pedig lejárta évében,1985-ben az illetékes hatóságok mindent elkövettek, hogy visszaszolgáltattassák vele. „Elveszett. Nem tudom, mikor és hol. Még az is előfordulhat, hogy eltulajdonította valaki. ” – oldotta meg ilyen egyszerűen a hatóságok előtt a problémát a lány./
S hogy mi volt a dezertőrség vádalapja? Senki, még ő sem gondolta komolyan, hogy azt az egyetlen piros-fekete szőttes tarisznyáját akarják majd átvizsgálni a vámosok, amit magával vitt azon a turistabuszon, ahova kizárólag csak nagy pakkokkal megrakodva cihelődtek fel az emberek. A tartalmát látva tűzvörös rózsák gyulladtak ki a román vámtiszt arcán- mert ekkor már a magyar oldalon átengedték, s a megfelelő pecsétet is ráütötték, mégpedig egyenesen „A magyar hatóságok bejegyzései ”utáni oldalra -. A lány sohasem gondolta volna, hogy ekkora gerjedelmet képes kelteni egy Biblia és Nemeskürty István „Kik érted haltak, szent Világszabadság!” című könyve. Azt ugyan tudta, hogy nem véletlenül várják ezeket a könyveket annyira – ezért is redukálta le csomagjainak számát arra az egyetlen tarisznyára - , de csak most eszmélt rá igazán, hogy mit is jelent a valóságban a magyarországi puha diktatúra, s áldotta sorsát, hogy mégsem az ősi „Édes Erdély” hontalanná taszított, mostoha lakója.
Most, hogy az emlékek ismét felveszik egykori arcukat, s fényesebb, titokzatosabb ruhákat öltenek, mint a maguk idejében, döbbenek rá, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket egyszerűen rövidre kell tudni zárni. Nagyon sokat tudnék még mesélni erről a titokzatos, bolondos emberpárról, akik meg tudták teremteni a maguk Macondóját. Természetesen ők sem használtak két táblánál többet. Csak éppen nem azt írták az egyikre, hogy Debrecen; s a másik sem azt hirdette, hogy van Isten, mert hiszen ezeket a dolgokat ősidőktől kezdve beléjük kódolta a Mindenható . Azonban saját „útjelzőiket” szívükbe rótták, s oly mélyen, hogy most, amidőn e sorokat írom, ismét feltört könnyeim áradata attól, hogy láthattam, ekkora szerelem is megadathatik a Földön.
A férfi akkor már vállalkozó volt. Úgy vélte, két különböző mérnöki diplomája elegendő alapot adhat ahhoz, hogy hármasban jól megélhessenek, mert közben gyermekük született, kinek érkezését a férfi egyre türelmetlenebbül sürgette és kívánta. Mintha megérzett volna valamit a körülötte nyüzsgő elemek orkánvisításából. Majdnem végeztek családi házuk építési munkálataival is. Már csak egy újabb jövevényáldásra vártak epekedve, s rengeteg időt töltöttek erdőkön, mezőkön, horgásztanyákon, s minden egyes napon kimentek a temetőbe. A férfi fanatikusan rajongott a síremlékekért, s az avarszelekért.
Csütörtöki nap volt, amikor a férfi arról beszélt a közben felnőtté nemesült hitvesének, s annak unokabátyjának, hogy szeretne a családi sírboltban nyugodni, s minden idegszálával azt kívánja, hogy kukacok rágják szét majdan testét. Eme a botor beszédet hallgatván a nőnek még nagyobb szerelemmel telt meg a szíve...
Péntek hajnalra az ég dübörögve zúdította le minden felgyülemlett átkát, hogy terhétől ily módon is szabadulva még tizenkét napon és hat órán át üzenjen hadat a földieknek. Nem akarok emlékezni, de még ma is érzem azt a sürgést-forgást, ami reggel fél hétkor felverte a ház lakóit. Valaki Munch Sikolyát vette arcára úgy ordított, míg mások behúzódtak az ajtóik mögötti biztonságos világukba. Egyedül a nő volt az, aki azonnal látta a kaszás orcájának felragyogását, mikor férje fehérverítékes arcára, s vészesen forgó szemeire nézett. Az egek felé emelte meggyötört tekintetét, s úgy kérte a Teremtőt, hogy ne tegye meg ezt még egyszer vele. Ő hívta ki a mentőket is. Hiába. Elrendeltetett, így rendeltetett...
Az apa nem hitte lánya szavait. A nő pedig ekkor már talpig feketében ment gyermekkora otthonába. Majd csak annyit mondott üveges tekintettel /azelőtt, s azóta sem láttam még ilyet, csak olvastam róla, hogy létezik/:
„Nyugodj meg gyermekem! /Ilyen csitítgató szavak hallatán a nőből kibugyogott teljes élete összes zivatara, s nem bírt kiegyenesedni fájdalma súlya alatt. Azóta is mindig csakis a gerince zsibbad, ha nagy trauma éri./ Isten rendelésébe bele kell törődni!”
Valamit megérzett a kisgyermek is, mert a papapa szóval együtt az összes többi verbális jelet is magába süllyesztette, s újabb tizenkét hónapon át egyáltalán nem szólalt meg.
Mikoron mindezek megestek, a nő még húszas évei végén járt, s tudta, valami miatt ő is, mint Aureliano Buendia abban a bizonyos regényben, magányra van ítélve. Lehet, nem éppen száz évre, de annyira mindenképp, hogy megfejthesse sorsának valahol már rég teleírt tekercseit. Így a családi koszorúra / ami egyébként csaknem többe került, mint az egész temetés, s erre az unokabáty azóta is folyamatosan emlékezteti / végül csak felkerült egy olyan szalag is, ami a szív azon szavait tartalmazta, amelyeket házasságuk ideje alatt tabuként őriztek, és soha ki nem ejtettek, mert egyszerre érezték, lüktették az együtt töltött idő összes másodpercében:
„ Örök szerelemmel és soha el nem múló fájdalommal...”
Debrecen, 2008.03.09.
M. Fehérvári Judit
/LK 8: 17/
A lány tűzpiros hosszú, térdeit verdeső, de rövid ujjú pólóban és farmernadrágban állt a folyosó mélyedésében. Arca a fiatalság romlatlan hamvasságát idézte, kreol bőre, ferdén vágott szemei, darázsdereka távoli tájak egzotikumát varázsolta a szemináriumi terem elé. Vidáman és önfeledten kacagott valamin, hiszen szerette az életet és valami nagy tettekről álmodozott, ha volt ideje vizsgái mellett. És ideje mindig volt. Vadvirágként élte napjait. Volt, hogy három hétig az egyetem felé sem ment, mert annyira beleszédült az ulti nevű frissen felfedezett kártyajátékba, hogy szenvedélyévé vált a lapok életének irányítása, majd gyorsan igazolást vitt –egyenesen a Gyermekelme Klinikáról, akkor még volt ilyen-, hogy mégis elfogadják valahogyan egyes szőrösszívű, s idegen anyanyelvű tanárai a félévét.
Elege volt már a Kovács elvtársakból, meg történész ösztöneivel és Toybee-n, Huizingán, Jakobin, Dubay-n, Spengleren, Schopenhauere-n, Nietzsche-n és még hosszasan sorolhatnám a sort, hogy kiken keresztül, már rég megérezte, hogy nem a Nyugat, hanem a Kelet alkonya közeledik egyre vészesebben. A nagy sarló és kalapács alatt már rothadó testként kapkod levegőért a medvetestű Szovjetunió, akár Brezsnyev karjait azon a bizonyos 1982-es május 1-jén, amikor a lány mégis bejutott valahogyan a Vörös Térre. A lány direkt késett egyetemi óráiról. Nem azért, mert nem bírta elviselni a kemény 100-120 perces tömény és számára akkor – igen kevés élettapasztalata volt – feleslegesnek tűnő „entellektuel” fejtegetéseket, hanem egyszerűen nem tűrhette, hogy szabadságát ily mértékben megnyirbálja valaki. Különben is ekkor még szerette a Nagyerdő fáin átszűrődő fénysugarak játékát nézegetni, ahogyan a sárga villamosokon átsuhannak, s elnyelődnek valahol a föld és ég között, sőt még nagyobb lázba hozták az ablakokon túli világ bíborajkú fái, a madarak és szelek. Legtöbbször egyébként is édesapjával indult az egyetemre, s egy-egy fárasztó nap után már alig várták, hogy viszontláthassák egymást. Majomszeretet húzott igen erős köteléket kettőjük közé.
A lány ezen a napon – ettől utólag még őt is megborzongatta idegeinek libabőre – éppen 90 percet késett. Nem többet, s nem is kevesebbet. Érezte társainak meghökkenését, ahogyan csengő hangon elnézést kért és egyszerűen leült. Érdektelennek gondolta, hova, ki mellé, s ezután sem figyelt. Kizárta a világot, belső énje lüktetett csak hevesen, mert idetartván az utak menti fűszálak között már megpillantotta a tavasz első hírnökeit, a hóvirágpázsitokat.
Ezután az incidens után még több fiú akarta meghódítani szívét. Persze, erről sem vett tudomást. Hozzászokott már, hiszen szinte eszmélése óta körülrajongták a fiúk, s a meglett férfiak. Különben is állandóan gyűrűt viselt az ujján. Vőlegényei számolgatását egy bizonyos idő után abbahagyta. Igaz, az utolsóval meggyűlt a baja. Beleszeretett. Eszementen birtokolni vágyta, ahogyan a férfi is őt. Így aztán – emlékszem jól, aznap épp a kertet ásták az imádott papával – a közös lakás megvétele és rendbetétele után az apja lebeszélte erről a bolondságról, s hogy, hogy nem, karikagyűrűjét le kellett fűrészelni az ujjáról.
„Rossz ómen lett volna ez a házasság. Nem volt méltó hozzád!”- kommentálta az apja. „De akkor kit válasszak: Cseszt, Katzét vagy D-t?”- kérdezte derűsen, de nagyon is komolyan a lány.
„Egyiket sem – dőlt az ásónyélre az apa -, nem hiszem, hogy van olyan férfi, aki megérdemelne téged. Hidd el, lesz majd, de nem most és nem ők! Tanulj, élj, mint nagyapád, akinek egyetlen kívánsága volt, hogy történész légy! Neked kell a család nevét továbbvinni, ha már Isten nem ajándékozott meg egy fiúval! El kell menned a Donhoz és meg kell nézned, miért vesztek oda annyian! Meg kell tudnod különböztetni a valóságot az igazságtól! Ez az én hagyatékom a számodra, ne feledd soha, ki vagy!”
Talán ebben a pillanatban az a bizonyos férfi, a leendő nagy szerelem és későbbi férj is éppen a kertjét ásta. Ha a napsugarak pajkos cirógatásai előcsalták orcája verítékét, tenyerét messzelátónak használva, izgatottan pásztázta végig a horizontot, akár egy hajóskapitány. Igaz, nem látott mást, csak a dohánypalánták nyújtózkodását – ebben az időben ugyanolyan „divathóbort” volt e füstölnivaló termesztése, mint jóval később a földi giliszták szaporítása -, s talán éppen ezért Kolombusznak érezte magát. Meghódítani, s békepipára gyújtani. Mindösszesen ennyit akart. Természetesen a lánytól. Elképzelte, ahogyan majd a májusi cseresznyefáról mosolyog rá, az ágak tetejéről féllombkoronás takarásban akár gyermekkora tündérei, s talán énekelni is fog, s őt pedig elandalítja a modern Ulysses eme szirénje.
„Azért sem fogom magam megkötözni, hagyni fogom, történjen bármi!”- motyogta csak úgy a madaraknak. Szentnek képzelte magát, de azért Don Juannak is. Most akár ő is képes lett volna elbánni a gubinói farkassal, s egy cseppet sem zavarta, hogy a lánnyal csak parázsló viták közepette tudott kommunikálni.
A lány éppen barátnőjével beszélgetett. Természetesen a férfiról. Egy bizonyos: lényéből áradt valami az őstudás megtartott ígéreteiből, a szeretet édenkertje lehetett csak ily harmonikus és félelmetes egység, mint ez az ember. Sármos volt, jól öltözött, zengő hangorgánuma bárhol, bármilyen társadalmi közegben mágnesként vonzotta magához nemcsak a nőket, de a gyerekeket és férfiakat egyaránt. Nyáron is öltönyben, nyakkendőben járt, míg télen soha nem felejtett el érdekes, selymes csillogású sálakat viselni. Fél fejjel magasabb volt, mint az átlag. S nemsokára, hosszas faggatózás után arra is rájött, hogyan szelídíthetné meg a lányt: a klasszikus zenét használta csalétkül. Ráadásul a lány ekkor már – lásd mire képes a fiatalság, barátság és bolondság – külön engedéllyel zenetörténetet hallgatott a Zeneművészeti Főiskolán. A zene is a barátnő szenvedélye volt. A férfi művelt és pofátlanul jó vitapartner volt. Minden tudást, amelyet valaha valahol összeszedett sajátjaként adott tovább. Néhány órahossznyi beszélgetés után a lány megállapította, hogy egy ördögien okos emberrel hozta össze a végzet, akinek valóban – akár a Verdi opera címében – hatalma van felette. Nem adta el lelkét, mert hisz nem is lett volna kinek egy olyan helyen, ahol mindenki egy emberként imádta a férfit. Mert a férfi ismeretségi körébe tartozott akkoron a város minden olyan embere, aki ebben a világban egyáltalán számított valamit.
Ez idő tájt történt, hogy egyik napról a másikra megjelent az egyetemi rendőr a lánynál, és faggatózni kezdett a közösen eltöltött időről. Egyetlen elv vezérelte, akár az akkor még ismert gyereksorozatot: „Mindent tudni akarok!” Csakhogy ez a lány valahogyan más volt, mint társai. Máshonnan indult az életbe, családi legendáriumok, Cseh Tamás koncertek, a Leveles Csárda, szamizdat kiadványok tették szkeptikussá. Meg már eltöltött egy félévet Moszkvában is, ahol a külső kerületekből rendőrök zavarták el, miközben az iszonyú nyomorban élő öregember éppen azt kérdezte tőle és elválaszthatatlan barátnőjétől, hogy „Gyévuski, vi kamszamolci?”, ami magyarul ennyit jelent: „Lányok, komszomolisták vagytok?” Merthogy a komszomolista, akár a magyar úttörő: Ahol tud, segít...
Azután a szilveszter utáni esztendőben házasodtak össze, mikor rendőrök vitték el őket az Óbester nevű szórakozóhelyről. A férfi iszonyúan jól értett ahhoz, hogyan kell egy egész szórakozóhelyet felforgatni. A lány pedig méltó partnere volt. A „Fáradt lábam estére hazatalál, lesz még a magyaroké Kolozsvár” refrénnél elvezették őket. Még aznap éjjel elkészült a jegyzőkönyv, majd el is engedték a felbujtókat. A kihallgatást vezető rendőr keresztneve Mátyás volt. Milyen furcsa az emlékezet! Időtlenné igyekszik tenni a lényegtelent, s feledhetetlen gyorsasággal törli az igazán húsba maró, gyötrőn fájó dolgokat. Ezzel a Mátyás nevű, bajszos taggal aztán még egyszer összehozta őket a balsors. Most csendháborítás volt a vád, merthogy nem illett éjjel kettőkor az utcákon sétálgatva nevetgélni. A lány már megszokta korának ezen korlátozásai, s épp olyan jót kacagott az eseten, mint amikor Romániából dezertőrként toloncolták ki 1981. tavaszán / Biztos forrásból tudom, hogy még ma is őrzi azt a piros, AB betűjelekkel ellátott dokumentumot, pedig lejárta évében,1985-ben az illetékes hatóságok mindent elkövettek, hogy visszaszolgáltattassák vele. „Elveszett. Nem tudom, mikor és hol. Még az is előfordulhat, hogy eltulajdonította valaki. ” – oldotta meg ilyen egyszerűen a hatóságok előtt a problémát a lány./
S hogy mi volt a dezertőrség vádalapja? Senki, még ő sem gondolta komolyan, hogy azt az egyetlen piros-fekete szőttes tarisznyáját akarják majd átvizsgálni a vámosok, amit magával vitt azon a turistabuszon, ahova kizárólag csak nagy pakkokkal megrakodva cihelődtek fel az emberek. A tartalmát látva tűzvörös rózsák gyulladtak ki a román vámtiszt arcán- mert ekkor már a magyar oldalon átengedték, s a megfelelő pecsétet is ráütötték, mégpedig egyenesen „A magyar hatóságok bejegyzései ”utáni oldalra -. A lány sohasem gondolta volna, hogy ekkora gerjedelmet képes kelteni egy Biblia és Nemeskürty István „Kik érted haltak, szent Világszabadság!” című könyve. Azt ugyan tudta, hogy nem véletlenül várják ezeket a könyveket annyira – ezért is redukálta le csomagjainak számát arra az egyetlen tarisznyára - , de csak most eszmélt rá igazán, hogy mit is jelent a valóságban a magyarországi puha diktatúra, s áldotta sorsát, hogy mégsem az ősi „Édes Erdély” hontalanná taszított, mostoha lakója.
Most, hogy az emlékek ismét felveszik egykori arcukat, s fényesebb, titokzatosabb ruhákat öltenek, mint a maguk idejében, döbbenek rá, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket egyszerűen rövidre kell tudni zárni. Nagyon sokat tudnék még mesélni erről a titokzatos, bolondos emberpárról, akik meg tudták teremteni a maguk Macondóját. Természetesen ők sem használtak két táblánál többet. Csak éppen nem azt írták az egyikre, hogy Debrecen; s a másik sem azt hirdette, hogy van Isten, mert hiszen ezeket a dolgokat ősidőktől kezdve beléjük kódolta a Mindenható . Azonban saját „útjelzőiket” szívükbe rótták, s oly mélyen, hogy most, amidőn e sorokat írom, ismét feltört könnyeim áradata attól, hogy láthattam, ekkora szerelem is megadathatik a Földön.
A férfi akkor már vállalkozó volt. Úgy vélte, két különböző mérnöki diplomája elegendő alapot adhat ahhoz, hogy hármasban jól megélhessenek, mert közben gyermekük született, kinek érkezését a férfi egyre türelmetlenebbül sürgette és kívánta. Mintha megérzett volna valamit a körülötte nyüzsgő elemek orkánvisításából. Majdnem végeztek családi házuk építési munkálataival is. Már csak egy újabb jövevényáldásra vártak epekedve, s rengeteg időt töltöttek erdőkön, mezőkön, horgásztanyákon, s minden egyes napon kimentek a temetőbe. A férfi fanatikusan rajongott a síremlékekért, s az avarszelekért.
Csütörtöki nap volt, amikor a férfi arról beszélt a közben felnőtté nemesült hitvesének, s annak unokabátyjának, hogy szeretne a családi sírboltban nyugodni, s minden idegszálával azt kívánja, hogy kukacok rágják szét majdan testét. Eme a botor beszédet hallgatván a nőnek még nagyobb szerelemmel telt meg a szíve...
Péntek hajnalra az ég dübörögve zúdította le minden felgyülemlett átkát, hogy terhétől ily módon is szabadulva még tizenkét napon és hat órán át üzenjen hadat a földieknek. Nem akarok emlékezni, de még ma is érzem azt a sürgést-forgást, ami reggel fél hétkor felverte a ház lakóit. Valaki Munch Sikolyát vette arcára úgy ordított, míg mások behúzódtak az ajtóik mögötti biztonságos világukba. Egyedül a nő volt az, aki azonnal látta a kaszás orcájának felragyogását, mikor férje fehérverítékes arcára, s vészesen forgó szemeire nézett. Az egek felé emelte meggyötört tekintetét, s úgy kérte a Teremtőt, hogy ne tegye meg ezt még egyszer vele. Ő hívta ki a mentőket is. Hiába. Elrendeltetett, így rendeltetett...
Az apa nem hitte lánya szavait. A nő pedig ekkor már talpig feketében ment gyermekkora otthonába. Majd csak annyit mondott üveges tekintettel /azelőtt, s azóta sem láttam még ilyet, csak olvastam róla, hogy létezik/:
„Nyugodj meg gyermekem! /Ilyen csitítgató szavak hallatán a nőből kibugyogott teljes élete összes zivatara, s nem bírt kiegyenesedni fájdalma súlya alatt. Azóta is mindig csakis a gerince zsibbad, ha nagy trauma éri./ Isten rendelésébe bele kell törődni!”
Valamit megérzett a kisgyermek is, mert a papapa szóval együtt az összes többi verbális jelet is magába süllyesztette, s újabb tizenkét hónapon át egyáltalán nem szólalt meg.
Mikoron mindezek megestek, a nő még húszas évei végén járt, s tudta, valami miatt ő is, mint Aureliano Buendia abban a bizonyos regényben, magányra van ítélve. Lehet, nem éppen száz évre, de annyira mindenképp, hogy megfejthesse sorsának valahol már rég teleírt tekercseit. Így a családi koszorúra / ami egyébként csaknem többe került, mint az egész temetés, s erre az unokabáty azóta is folyamatosan emlékezteti / végül csak felkerült egy olyan szalag is, ami a szív azon szavait tartalmazta, amelyeket házasságuk ideje alatt tabuként őriztek, és soha ki nem ejtettek, mert egyszerre érezték, lüktették az együtt töltött idő összes másodpercében:
„ Örök szerelemmel és soha el nem múló fájdalommal...”
Debrecen, 2008.03.09.
M. Fehérvári Judit
Generációs kortünetek I.
Részletek egy kelet-közép-európai önéletrajzból…
„Az igazak emlékezete áldott.”
/Péld 10: 7/
Az álmok egyszerre eltűnnek mind. Három éves vagyok. Imára kulcsolt kézzel, hajlok meg Mária előtt, nem értem miért, de vibrál a környezetem. Erős a táskaleves paprikaszíne, hiába tart levelet szájában nagymamám galambterítője, eltörött a vonat kereke. Szúrja a tarló mezítelen lábam, s eltévedek a kiserdőben. Nem tudom még, hogy ezek a nyírfák, s hogy bevonul közénk – nem, mint élő valóság, hanem, mint tiszta szó- a történelem. Dédapám félkarú volt. Karját az I. világháborúban felejtette Doberdó vagy Isonzó csatamezein. Felesége mennyei fénnyé oszlott, még mielőtt felnevelhette volna három közös gyermeküket. Későbbi nagyanyám tíz esztendősen szembesült egy teljes háztartás minden gondjával, így egy derűs napon az oltár előtt találta magát, mint koszorús lány, s a szertartás végeztével új asszonya lett a portának: Perczel Borbála. Honvédtábornokok igazlátó bölcsességét sugározta tört kalász tekintete, s zsoltáros esküt az út végén tavaszi rét illatú keresztneve. S mily érett gyümölcszamattal ejtette ki a szót, „Galambocskám!”, ha utánam vágyódva, kutatva fürkészte a hatalmas kert horizontját, s kacarászva szedett ki az óriásira fúvódott görögdinnyék közül, mint egy éretlen, de már kártékony indaágat. Az az utolsó pócsi búcsú aztán mindennek véget vetett.
„Hol van Bori mamám, az én drága húsvéti barikám?” – kérdeztem Gyuri dédit, aki pipáját talán ma sokkal óvatosabban, nesztelenebbül töltötte, s még mélyebbről eregette illatos füstkarikáit, mintha folyamatosan sóhajtozna, s záporoznának könnyei.
„Máriapócson eltörött a gerince. Idős volt már ahhoz, hogy ekkora tömegbe menjen, de hitte az Igazságot, s ott fekszik, nézd, ez az Ő utolsó passiója, lelke már a fényes egek igaz lakója.
Nem találtam értelmét ezeknek a kusza szavaknak, sem annak, hogy csupa ismeretlen asszony üli körbe a hatalmasra növesztett asztalt, s mindegyikük szipákolva törölgeti szemét, miközben oly furcsán nyivákolnak, mint az éppen megszületett pici cicák. S miért öltözött mindenki feketébe, s mire való kezükben az a feketeárnyékos szélű patyolatkeszkenő /vallattam halkan a magam nyiladozó eszmélését/?
Majd – mikor mindenki magába zuhant – óvatosan fellopóztam egy székre – csaknem leverve a négy hatalmas fehér gyertya egyikét -, s abban a furcsa ágyban arcon csókoltam felidézhetetlen illatú, de engem még ma is körül-körüllengő, s egy életen át elkísérő, sőt vacogós hajnalokon gyomrom zsigereiben felzizzenő faggyúárny – foszlányú dédimet, az émelygetős Édest. Aztán hosszasan kanalaztuk a gulyáslevest, fogaink között őröltük egymás után a húsokat, de a süteményeknél már kiszaladtam az erdő szélre, ahol évezredek fájdalmait zokogtam ki magamból, s csak a zászlós körmenet csalogatott vissza a házba, mert az Ő angyalaik vitték el végső helyére Csipkerózsika álmot aludni a dédit.
„Nagyon jó lehet ott neki, ahol most van” – gondoltam még lefekvés előtt, amikor a szürkület már olyan furcsa, növekvő szörnyárnyakat vont fejem fölé, hogy inkább gyorsan magamra húztam a takarót – nemsokára rátalál Jézusherceg, felébreszti, s visszahozza hozzánk.
„Annak, aki engem küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.”
/ Jn 6, 39 /
Háromszor tagadtam meg magam életemben. Hömpölygött a tömeg, zsolozsmázva szállt az ima, akár a középkori szerzetesek ajkain a fohász. Középen álltak az Úr katonái és a Mária lányok.
- Térdelj le! - szólt nagymamám és húzta a kabátom alját.
- Nem tehetem, még itt van a TV, pásztázza az embereket, megláthatnak az iskolatársaim, s Te is tudod, hogy Vegyipari Szakközépiskolába járok, így nem szabad templomba belépnem – suttogtam 1978 húsvétján, amikor Hajdúdorogon még a családtagok is csak így köszönthették egymást a sáros, de fekete-termékeny utcákon tocsogva, hogy „Feltámadt Krisztus!” A válasz is ilyen prózaian egyszerűen hangzott: „Valóban.” Így rendeltett már ősidőktől fogva. Ennek a két szónak szentségereje volt, s magában hordozta a közösség dinamizmusát éppúgy, mint a kiközösítettek megvetését. Aztán persze apám volt, aki felemelt fejjel magával húzott a többiek mellé, és megcsókoltatta velem a keresztet, amit előttem már több százan illettek sebes-ráncos ajkaikkal /Szegény Apám! Azóta üveghalszeme mered csak az égre, és búsan vacog koporsómagányában!/.
Zagorszk elég messze esik Moszkvától, s ez a távolság nem is a relativitás, sokkal inkább a mentalitás kérdése. Magyarországon elég nehéz megemészteni, hogy a „Rúkaj padáty /szabadon fordítva „Egy köpésre”/ akár 500 km is lehet.
Gyönyörű pravoszláv templom, hagymakupolái aranyfénnyel fürödtek az isteni hitben. Később a 80-as évek közepén leégtek ezek a falak, maradványait helyreállították, de ezt már itthon tudtam meg /Aznap gyászlobogókat tűztem szívembe, s megalkottam a belső hallgatás parancsát./. Véletlenül vetődtünk ide, pontosan a pravoszláv Pászha, azaz húsvét ünnepén. Jásznaja – Poljanába készülődtünk, csak sajnos az Elektrícskán nincs WC. Társam, akivel utaztam, pedig jókora gyomorrontást kapott a nem éppen bizalomgerjesztő orosz virsli ebédtől.
Ahol legelőször leszálltunk, meglepődve láttuk, hogy létezik még az orosz iga a lovak nyakán, és eltüntettük kesztyűinket és kendőt kötöttem a fejemre, mert egyféleképpen lehet csak az indulatokat túlélni, ha az ember beolvad, és nem keresi másságát, énjét, felejti nyelvét. Zagorszkban még él a mese, burjánzik a hagyomány és nagyon szép az öreg muzsik. Nagyapám volt ilyen szép ember hófehér hajával, rizsbajszával és világoskék szemével. /A húgom állítólag tőle örökölte világos smaragd tekintetét./ Itt hallottam először egy távoli országról, Afganisztánról, ahol csata dúl, s nem jönnek vissza otthonukba a gyerekek. Titokban karjukba tetoválják nevüket a leendő katonák, s az apóka mesél focimeccsekről, képkiállításokról, lovas rendőrökről, s szavainak a vállára szálló galambok adnak hitelt. Valahogy egy körmenet közepébe keveredünk, nincs visszaút, óriási a tömeg. Tátogni kell, muszáj úgy tenni, mintha az ősidőktől kezdve idetartoznánk. Közelünkben felsír egy gyermek; folyik az orra. Papírzsebkendőt adunk neki, amiért is majdnem kiseprűznek. Idegen anyag, idegen funkció. Nem tudunk elmenekülni. Az út vége egy fahíd, ahol kezünkbe nyomnak egy szelet kenyeret, egy tojást és egy gyertyát. majd utánam fordul a pópa:
- „Gyévuská, ti véris?”
- „Vérju /Hiszek/.” - felelem, s nagyon sokáig őrzöm még itthon is a bizonyítékokat, hitem foszlányait.
M. Fehérvári Judit
„Az igazak emlékezete áldott.”
/Péld 10: 7/
Az álmok egyszerre eltűnnek mind. Három éves vagyok. Imára kulcsolt kézzel, hajlok meg Mária előtt, nem értem miért, de vibrál a környezetem. Erős a táskaleves paprikaszíne, hiába tart levelet szájában nagymamám galambterítője, eltörött a vonat kereke. Szúrja a tarló mezítelen lábam, s eltévedek a kiserdőben. Nem tudom még, hogy ezek a nyírfák, s hogy bevonul közénk – nem, mint élő valóság, hanem, mint tiszta szó- a történelem. Dédapám félkarú volt. Karját az I. világháborúban felejtette Doberdó vagy Isonzó csatamezein. Felesége mennyei fénnyé oszlott, még mielőtt felnevelhette volna három közös gyermeküket. Későbbi nagyanyám tíz esztendősen szembesült egy teljes háztartás minden gondjával, így egy derűs napon az oltár előtt találta magát, mint koszorús lány, s a szertartás végeztével új asszonya lett a portának: Perczel Borbála. Honvédtábornokok igazlátó bölcsességét sugározta tört kalász tekintete, s zsoltáros esküt az út végén tavaszi rét illatú keresztneve. S mily érett gyümölcszamattal ejtette ki a szót, „Galambocskám!”, ha utánam vágyódva, kutatva fürkészte a hatalmas kert horizontját, s kacarászva szedett ki az óriásira fúvódott görögdinnyék közül, mint egy éretlen, de már kártékony indaágat. Az az utolsó pócsi búcsú aztán mindennek véget vetett.
„Hol van Bori mamám, az én drága húsvéti barikám?” – kérdeztem Gyuri dédit, aki pipáját talán ma sokkal óvatosabban, nesztelenebbül töltötte, s még mélyebbről eregette illatos füstkarikáit, mintha folyamatosan sóhajtozna, s záporoznának könnyei.
„Máriapócson eltörött a gerince. Idős volt már ahhoz, hogy ekkora tömegbe menjen, de hitte az Igazságot, s ott fekszik, nézd, ez az Ő utolsó passiója, lelke már a fényes egek igaz lakója.
Nem találtam értelmét ezeknek a kusza szavaknak, sem annak, hogy csupa ismeretlen asszony üli körbe a hatalmasra növesztett asztalt, s mindegyikük szipákolva törölgeti szemét, miközben oly furcsán nyivákolnak, mint az éppen megszületett pici cicák. S miért öltözött mindenki feketébe, s mire való kezükben az a feketeárnyékos szélű patyolatkeszkenő /vallattam halkan a magam nyiladozó eszmélését/?
Majd – mikor mindenki magába zuhant – óvatosan fellopóztam egy székre – csaknem leverve a négy hatalmas fehér gyertya egyikét -, s abban a furcsa ágyban arcon csókoltam felidézhetetlen illatú, de engem még ma is körül-körüllengő, s egy életen át elkísérő, sőt vacogós hajnalokon gyomrom zsigereiben felzizzenő faggyúárny – foszlányú dédimet, az émelygetős Édest. Aztán hosszasan kanalaztuk a gulyáslevest, fogaink között őröltük egymás után a húsokat, de a süteményeknél már kiszaladtam az erdő szélre, ahol évezredek fájdalmait zokogtam ki magamból, s csak a zászlós körmenet csalogatott vissza a házba, mert az Ő angyalaik vitték el végső helyére Csipkerózsika álmot aludni a dédit.
„Nagyon jó lehet ott neki, ahol most van” – gondoltam még lefekvés előtt, amikor a szürkület már olyan furcsa, növekvő szörnyárnyakat vont fejem fölé, hogy inkább gyorsan magamra húztam a takarót – nemsokára rátalál Jézusherceg, felébreszti, s visszahozza hozzánk.
„Annak, aki engem küldött, az az akarata, hogy abból, amit nekem adott, semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam az utolsó napon.”
/ Jn 6, 39 /
Háromszor tagadtam meg magam életemben. Hömpölygött a tömeg, zsolozsmázva szállt az ima, akár a középkori szerzetesek ajkain a fohász. Középen álltak az Úr katonái és a Mária lányok.
- Térdelj le! - szólt nagymamám és húzta a kabátom alját.
- Nem tehetem, még itt van a TV, pásztázza az embereket, megláthatnak az iskolatársaim, s Te is tudod, hogy Vegyipari Szakközépiskolába járok, így nem szabad templomba belépnem – suttogtam 1978 húsvétján, amikor Hajdúdorogon még a családtagok is csak így köszönthették egymást a sáros, de fekete-termékeny utcákon tocsogva, hogy „Feltámadt Krisztus!” A válasz is ilyen prózaian egyszerűen hangzott: „Valóban.” Így rendeltett már ősidőktől fogva. Ennek a két szónak szentségereje volt, s magában hordozta a közösség dinamizmusát éppúgy, mint a kiközösítettek megvetését. Aztán persze apám volt, aki felemelt fejjel magával húzott a többiek mellé, és megcsókoltatta velem a keresztet, amit előttem már több százan illettek sebes-ráncos ajkaikkal /Szegény Apám! Azóta üveghalszeme mered csak az égre, és búsan vacog koporsómagányában!/.
Zagorszk elég messze esik Moszkvától, s ez a távolság nem is a relativitás, sokkal inkább a mentalitás kérdése. Magyarországon elég nehéz megemészteni, hogy a „Rúkaj padáty /szabadon fordítva „Egy köpésre”/ akár 500 km is lehet.
Gyönyörű pravoszláv templom, hagymakupolái aranyfénnyel fürödtek az isteni hitben. Később a 80-as évek közepén leégtek ezek a falak, maradványait helyreállították, de ezt már itthon tudtam meg /Aznap gyászlobogókat tűztem szívembe, s megalkottam a belső hallgatás parancsát./. Véletlenül vetődtünk ide, pontosan a pravoszláv Pászha, azaz húsvét ünnepén. Jásznaja – Poljanába készülődtünk, csak sajnos az Elektrícskán nincs WC. Társam, akivel utaztam, pedig jókora gyomorrontást kapott a nem éppen bizalomgerjesztő orosz virsli ebédtől.
Ahol legelőször leszálltunk, meglepődve láttuk, hogy létezik még az orosz iga a lovak nyakán, és eltüntettük kesztyűinket és kendőt kötöttem a fejemre, mert egyféleképpen lehet csak az indulatokat túlélni, ha az ember beolvad, és nem keresi másságát, énjét, felejti nyelvét. Zagorszkban még él a mese, burjánzik a hagyomány és nagyon szép az öreg muzsik. Nagyapám volt ilyen szép ember hófehér hajával, rizsbajszával és világoskék szemével. /A húgom állítólag tőle örökölte világos smaragd tekintetét./ Itt hallottam először egy távoli országról, Afganisztánról, ahol csata dúl, s nem jönnek vissza otthonukba a gyerekek. Titokban karjukba tetoválják nevüket a leendő katonák, s az apóka mesél focimeccsekről, képkiállításokról, lovas rendőrökről, s szavainak a vállára szálló galambok adnak hitelt. Valahogy egy körmenet közepébe keveredünk, nincs visszaút, óriási a tömeg. Tátogni kell, muszáj úgy tenni, mintha az ősidőktől kezdve idetartoznánk. Közelünkben felsír egy gyermek; folyik az orra. Papírzsebkendőt adunk neki, amiért is majdnem kiseprűznek. Idegen anyag, idegen funkció. Nem tudunk elmenekülni. Az út vége egy fahíd, ahol kezünkbe nyomnak egy szelet kenyeret, egy tojást és egy gyertyát. majd utánam fordul a pópa:
- „Gyévuská, ti véris?”
- „Vérju /Hiszek/.” - felelem, s nagyon sokáig őrzöm még itthon is a bizonyítékokat, hitem foszlányait.
M. Fehérvári Judit
2010. január 22., péntek
Modern MODEM buli, avagy kiállítás-megnyitó
Talán túlságosan is nagy elvárásokkal érkeztünk a MODEM címében és alapvetően művészi tematikájában is Eszterházy Pétertől kölcsönzött „Kis magyar pornográfia” tárgyú kiállítására. Ráadásul nem a megszokott társasággal mentem, hanem egy olyan emberrel, aki őszintén tiszteli, szereti és érti is a mai kor nem éppen egyszerű leképezéseit, s igazán beavatott szakembere mindannak, ami míves, mesteri munka.
Meghívónk kézbevétele után elmondtam Neki, hogy tulajdonképpen már van egy állandó közössége ezeknek a tárlatoknak, s bizonyosan lesz fogadás is. Így csak azon lepődtem meg, hogy a szokásosnál jóval kisebb mértékű az ételek és italok sora, s a kiszolgáló személyzet létszáma is egyaránt.
Elvileg pontosan este hat órakor kellett volna elhangoznia a megnyitóbeszédnek, amelyet zenés koncert, majd Vallai Péter színművész felolvasása követett volna a kertben.
Már azt is furcsállottam, hogy az intézmény előtt annak igazgatója is fogadta a létszámában nagyon kevés megnyitóra érkezőt, akik között elvétve akadt egy-két képzőművész. Miután Debrecen művészeti életében elég otthonosan mozgok, s nagyjából tudom, kik vannak itthon, ezen a tényen meg is lepődtem. Először – még nem látván a kiállítást – a prüdériában kerestem az okot.
Fél hétkor még semmi sem történt azon az egyszerű tényen kívül, hogy jókat ettek-ittak a vendégek /Én meg szomorúan konstatáltam, hogy a diétára fogott, s gépkocsival közlekedő egyszerű polgáremberre senki sem gondolt, így kimentünk az épület elé levegőzni./, akik között a sok pezsgő hatására már női legények is akadtak a rím, s Petőfi kedvéért . No de, még nem mentek éppen haza, szépen megvárták, amíg az utolsó csepp nedű is elfogy. Igaz, ekkor már volt, aki egész üveggel közlekedett nő létére!
Nem sokkal később a tévéinterjú is elkészült jó messze az épülettől, a mellette található hotel előtt. Így aztán senki sem hallotta, mi a valódi oka a késésnek. Majd az igazgató három mondatban megnyitotta a kiállítást, ami még mindig kulcsra volt zárva. Az emberek már mindenfélét sutyorogtak egy Sztálin kinézetű szoborról. Újságírók járkáltak mobiltelefonokkal kezeikben, s hangosan diktálták, hogy mekkora botrány várható, mert a város polgármestere megtiltotta, hogy kiállítsanak egy szobrot. Vajon milyet? – jó kis találós kérdés megoldásán gondolkodhattunk.
Hét óra is elmúlt. Már csak olyan harmincan maradtunk. Egy színész ismerősöm éppen tőlem kérdezte, hogy „Nem tudod, mit keresek én itt?”. Aztán el is viharzott. Egy festőművész barátom pedig elmondta, hogy öt képzőművészt hívtak össze tanácskozni, kiállítható-e a szobor vagy sem.
Negyed nyolc körül aztán csak kitárult a szezámajtó. Hááát! Majdnem hápogtunk meglepetésünkben! Az Eszterházy idézetek valóban gyönyörűek voltak, de a körítés... Tulajdonképpen a szocializmus idejéről szólt az egész tárlat. Voltak filmek Trabantokkal, s az ezerkilencszáznyolcvannégy felirattal, alumínium-ételhordók gondosan elrendezve, s felcímkézve két, a nem éppen „vidám barakkot” ábrázoló fénykép alatt, vörös lépcső felfelé vezetve egy meghökkentően, odaillő újabb idézetig, kondomtestű vagy ruhájú alakokat ábrázoló festmény, pepita térben pepita ecsetek, vödrök etc.
Most, hogy e sorokat írom, döbbentem rá, hogy egyetlen alkotás tetszett, de ez is csak gyenge utánzata volt az eredetinek, amelyet színpadon adtak elő valaha, s nagyon híres a francia koreográfia megalkotója, csak éppen most nem jut eszembe a neve, ami nonszensz, de így jártam. Egy fekete-fehér filmen egy feketébe öltözött hölgy fehér kesztyűben tornázott a Schiller – Beethoven Örömódára. Nagyszerű produkció volt az operatőr, s a táncos részéről egyaránt, ahogyan ő a dal végére a fehér kesztyű teljesen eltűnt a fekete térben. Csak az ötlet! Ezzel bizony baj volt!
Természetesen mi sem vártuk meg a felolvasás kezdetét, mert már csaknem nyolc óra volt, s egyetlen ismerős arc sem maradt a térben. Még sokáig szívtuk a friss levegőt a MODEM előtt, kintről befelé pislogva, de már nem vágyakozóan, mint Andersen kis gyufaárus leánya, csak, mint a vénasszonyok a falusi házuk előtti lócán. Vallai művészúr ugyanezt tette csak éppen cigarettáját bűvölte, de Aladdin dzsinnje bizony nem röpítette szegényt semmilyen mesebeli tájra.
Másnap aztán láttam a TV-ben szegény Gulyás Gábort – a MODEM igazgatóját – nyilatkozni arról, hogy a művészek döntsék el, mi a művészet, s ne a közízlés, merthogy a szobor bizony Debrecen polgármesterének fizimiskáját ábrázolta. Hogy aztán kihez hasonlít, kihez nem, Majakovszkijjal élve pofon üti-e a közízlést vagy sem, döntse el ki – ki maga! Egy biztos, Kornis Mihály, ha itt lett volna, bizonyosan több mint tíz intim együttlétet írt volna erről az eseményről a második „Körmagyarjába”!
Meghívónk kézbevétele után elmondtam Neki, hogy tulajdonképpen már van egy állandó közössége ezeknek a tárlatoknak, s bizonyosan lesz fogadás is. Így csak azon lepődtem meg, hogy a szokásosnál jóval kisebb mértékű az ételek és italok sora, s a kiszolgáló személyzet létszáma is egyaránt.
Elvileg pontosan este hat órakor kellett volna elhangoznia a megnyitóbeszédnek, amelyet zenés koncert, majd Vallai Péter színművész felolvasása követett volna a kertben.
Már azt is furcsállottam, hogy az intézmény előtt annak igazgatója is fogadta a létszámában nagyon kevés megnyitóra érkezőt, akik között elvétve akadt egy-két képzőművész. Miután Debrecen művészeti életében elég otthonosan mozgok, s nagyjából tudom, kik vannak itthon, ezen a tényen meg is lepődtem. Először – még nem látván a kiállítást – a prüdériában kerestem az okot.
Fél hétkor még semmi sem történt azon az egyszerű tényen kívül, hogy jókat ettek-ittak a vendégek /Én meg szomorúan konstatáltam, hogy a diétára fogott, s gépkocsival közlekedő egyszerű polgáremberre senki sem gondolt, így kimentünk az épület elé levegőzni./, akik között a sok pezsgő hatására már női legények is akadtak a rím, s Petőfi kedvéért . No de, még nem mentek éppen haza, szépen megvárták, amíg az utolsó csepp nedű is elfogy. Igaz, ekkor már volt, aki egész üveggel közlekedett nő létére!
Nem sokkal később a tévéinterjú is elkészült jó messze az épülettől, a mellette található hotel előtt. Így aztán senki sem hallotta, mi a valódi oka a késésnek. Majd az igazgató három mondatban megnyitotta a kiállítást, ami még mindig kulcsra volt zárva. Az emberek már mindenfélét sutyorogtak egy Sztálin kinézetű szoborról. Újságírók járkáltak mobiltelefonokkal kezeikben, s hangosan diktálták, hogy mekkora botrány várható, mert a város polgármestere megtiltotta, hogy kiállítsanak egy szobrot. Vajon milyet? – jó kis találós kérdés megoldásán gondolkodhattunk.
Hét óra is elmúlt. Már csak olyan harmincan maradtunk. Egy színész ismerősöm éppen tőlem kérdezte, hogy „Nem tudod, mit keresek én itt?”. Aztán el is viharzott. Egy festőművész barátom pedig elmondta, hogy öt képzőművészt hívtak össze tanácskozni, kiállítható-e a szobor vagy sem.
Negyed nyolc körül aztán csak kitárult a szezámajtó. Hááát! Majdnem hápogtunk meglepetésünkben! Az Eszterházy idézetek valóban gyönyörűek voltak, de a körítés... Tulajdonképpen a szocializmus idejéről szólt az egész tárlat. Voltak filmek Trabantokkal, s az ezerkilencszáznyolcvannégy felirattal, alumínium-ételhordók gondosan elrendezve, s felcímkézve két, a nem éppen „vidám barakkot” ábrázoló fénykép alatt, vörös lépcső felfelé vezetve egy meghökkentően, odaillő újabb idézetig, kondomtestű vagy ruhájú alakokat ábrázoló festmény, pepita térben pepita ecsetek, vödrök etc.
Most, hogy e sorokat írom, döbbentem rá, hogy egyetlen alkotás tetszett, de ez is csak gyenge utánzata volt az eredetinek, amelyet színpadon adtak elő valaha, s nagyon híres a francia koreográfia megalkotója, csak éppen most nem jut eszembe a neve, ami nonszensz, de így jártam. Egy fekete-fehér filmen egy feketébe öltözött hölgy fehér kesztyűben tornázott a Schiller – Beethoven Örömódára. Nagyszerű produkció volt az operatőr, s a táncos részéről egyaránt, ahogyan ő a dal végére a fehér kesztyű teljesen eltűnt a fekete térben. Csak az ötlet! Ezzel bizony baj volt!
Természetesen mi sem vártuk meg a felolvasás kezdetét, mert már csaknem nyolc óra volt, s egyetlen ismerős arc sem maradt a térben. Még sokáig szívtuk a friss levegőt a MODEM előtt, kintről befelé pislogva, de már nem vágyakozóan, mint Andersen kis gyufaárus leánya, csak, mint a vénasszonyok a falusi házuk előtti lócán. Vallai művészúr ugyanezt tette csak éppen cigarettáját bűvölte, de Aladdin dzsinnje bizony nem röpítette szegényt semmilyen mesebeli tájra.
Másnap aztán láttam a TV-ben szegény Gulyás Gábort – a MODEM igazgatóját – nyilatkozni arról, hogy a művészek döntsék el, mi a művészet, s ne a közízlés, merthogy a szobor bizony Debrecen polgármesterének fizimiskáját ábrázolta. Hogy aztán kihez hasonlít, kihez nem, Majakovszkijjal élve pofon üti-e a közízlést vagy sem, döntse el ki – ki maga! Egy biztos, Kornis Mihály, ha itt lett volna, bizonyosan több mint tíz intim együttlétet írt volna erről az eseményről a második „Körmagyarjába”!
Rettentő görög vitéz
Szeptember 11 és 15-e között Debrecen adott otthont a XV. Alternatív Színházi Szemlének.
Három előadást tudtam csak megnézni, mert az időm, s a befogadóképességem azért nekem is véges.
Egyet azonban mindenképpen ki kell ragadnom ebből a kevésből is, mert egyszerűen elkápráztatott, feledtette a hétköznapokat, s jó volt érezni azt, hogy az ember valahol az esztétikum befogadására született, s lelkében addig fiatal, míg ott pajkoskodik benne az a bizonyos mese.
A két évvel ezelőtti Deszka Fesztiválon már láttam egy Zalán Tibor nevével jelzett darabot, ami iszonyú felháborodást váltott ki a nézőkből, mert az újvidéki mészárlásokat oly módon hozta testközelbe, hogy a nézőtéren sokan felálltak, s követelték a darab azonnali leállítását. Ez a Katonák, katonák címet viselte.
A programfüzet szövege alapján az említett szerző a fentebbi című antik mesejátékot valószínűleg jó kedvében írta, a szöveg ugyanis szellemes, szemtelen és közvetlen.
Az alaptörténet szerint Thészeusz tizenhat évesen Athénba indul, hogy megkeresse édesapját, a királyt.
És elindul a mese: rablók, tolvajok, alvilági állatok állják az útját.
Természetesen mindegyiket legyőzi. S mikor már azt hihetnénk, nincs több csavar, akkor derül ki, hogy a legnehezebb feladat még hátra van: magát az Athént rettegésben tartó Minotauroszt kell elpusztítania.
Ekkor azonban már eltalálja szívét a szerelem nyila, s Ariadné fonala segítségével még a labirintusból is kitalál.
Eddig olyan semmitmondónak tűnik az egész történet, de amit a Stúdió K Színház kihozott a történetből azt bizony úgy nevezik, hogy CSODA.
Így, csupa nagybetűvel! Ugyanis csupán öt fiatalember /Két hölgy és három úr/ játszotta el a történetet, amelynek a bábok éppúgy részeszei voltak, mint a húsvér emberek vagy fordítva!
Ez egy egyedi, s semmihez sem fogható látványvilágot varázsolt a nézők szeme elé: a bábok önállóan is megjelentek vagy mozgatóikkal együtt játszottak, néha kicsinyített másuk hajózott el, hogy visszatérjen eredeti nagyságában, s olykor maga a bábszínész adta frappáns verbális kifejezőeszközével a tudtunkra, hogy milyen újabb ármány készül.
A Németh Ilona tervezte bábok ráadásul határozottan csúfak voltak, mert bizony tulajdonságaikat az arcukon, s a testükön is hordozták. Az egyébként is groteszk vonásokat viselő darabot ez a tény még pikánsabbá, sőt igazi csemegévé bűvölte.
Az előadás zenéje császári koronát érdemel:a különleges szféra létrehozója a nézőktől mindössze néhány lépésre varázsolta harangjait, dobjait, s mindenféle más hangszerét hol az alvilágba, hol a tengerre, hol pedig a palotába! Hatalmas bravúrral!
A díszletek is hihetetlenül ötletesek, többfunkciójú darabok voltak.
Az előadás mindössze másfél órahosszát vett igénybe egyetlen szünettel, de azt hiszem, akik ott voltunk, még mindnyájan elméláztunk volna abban a korban, amikor a jó legyőzheti a gonoszt, s jól el is láthatja baját, mert az erkölcsi, s mesei törvények bizony az igazság pártján állnak, a hős pedig elnyeri méltó jutalmát.
Ez az az erkölcsiség, ami a mai világunkból mintha kikopott volna! S talán ezért is élték olyan jól bele a szerepükbe magukat a Stúdió K Színház tagjai, akik képesek voltak mosolygós arccal, önmaguk is jót derülve a mesejáték cselekményén, végig játszani azt az elejétől a végéig.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)