Hajnalban a néptelen utcán...

Hajnalban a néptelen utcán

láttalak a sarkon…

Hátizsákod a válladon,

sapkád sem hiányzott…

Szemellenzője alól szkeptikusan

kémlelted

a buszmegálló aszfaltját.

Még a Hold kráterei felé fordultak

a napsugarak,

s dünnyögve görbítették

hátukat

a város ezernyi mocska

ellenében

rejtőzködőn, akár

virágsziromban a harmat.

Én fűtöttem a kocsimban,

mert az éjjel még

fagyott…

Megborotválkoztál.

Szemeid szúrósan meredtek

lelked tüskéire

nem feledve kínjaid,

mit az éj öle

csönddé könnyezett.

Fekete lepke lebbent

álmaidba

megroppantva

gerinced ívét

zordan libbenve estél

a semmibe,

akár egy bábu…

Hernyókra gondoltam éppen,

s Dsuang Dszi álmát faggattam,

miközben a kihalt utat néztem

valahogyan feledtem a sebességet,

s olyan százzal mehettem…

Zavarban voltam,

mint aki immár

kétezer éve hiszi

a maga igazát

megborzongatott a híd

tetején felbukkanó

biciklis alak…

E.T. is lehetett volna,

de nem őrizték fák és csillagok.

Vállat vontam

miközben egyre mosolyogtam,

hisz egyre bizonytalanabb

voltam…

A város kietlen,

s ismét ugyanoda tartunk mi ketten,

míg a szivárvány lilán

csukódik ,

akár költeményben a kép.





Álombeli pille

immár táncol a napon

míg magában töpreng a

nagy igazságokon…


M. Fehérvári Judit