„Haj, lék, -talan nóta”

„Haj, lék, -talan nóta”

(Haj, pedig házamon
nincsen lék…,
mégis hontalan
dalolék…)


Hiába,
nem tehetek róla,
hogy nő vagyok,
s anya is egyben,
hisz a világ mindkettőt
feledi,
s én itt élek
egyedül
haragos szívvel
csöndben.
A realitások földjére
estem…
Talán Newton almája
lettem,
s egykor Tell Vilmos is
rám célzott
egy megroppant
percben,
mikor a lápvidék még
úszott a ködben,
s nem szmogriadó
riogatott,
ha elillant a Nap is
a tejfehér fényben.
Nem hívtam Istent,
látni sem akartam
semmilyen embert…
Téged is ajtómon kívülre
zártalak,
ki társam voltál
egykor…
Azóta folyton fázom…
tűzhet felőlem a nyári
Nap,
nem teszlek
listám elejére,
mert megint
megint az Élet,
a pőre…
Így aztán legelőre
saját nevem írom,
míg zöld füves legelőre
borul
lila lepkékkel
táncoló
szárnyas
alkonyom
egy
hontalan
ALKONYON.


M. Fehérvári Judit