Ma még...

Ma még...



Ma még játszom, holnap talán álmodok.

Valójában két világ határán vagyok.

Halvány árnyként követ a lét.

Fantomként szennyezi be napom

ezernyi megélt, s távolringó fájdalom.

Amiről azt hittem, hogy érzés, jel,

mi örökre megmarad, az nem egyéb,

mint szél szárnyán lebukó szürke por,

allergizáló anyag, semmi más:

korom, s lepel

cudarul elnyel

gyárkémények gomolygó Hirosimája

az útszéli virágok

genetikai mutációja.

Évezredek homályából felbukkanó agyagkatonák

érezhettek így a föld alatt,

mikor a civilizációk súlya rájuk szakadt

nem tudván előbukkannak-e még

vagy lesz-e megszállott tudós,

ki oly merész,

hogy ásni kezd ő maga is

a múltért, mi éppúgy Övé ,

mint enyém e költemény.

Malomkőnyi súly.

Ennyit hagyhatok emlékül abból,

mi érzés, mi jel…

Ma még játszom, holnap talán álmodok.

Az Isten se tudja, hogy kiért, miért vagyok.

Halvány árnyként követ a lét.

Fantomként szennyezi be napom.

ezernyi megélt, s távolringó fájdalom.

Amiről azt hittem sejtelem, sugallat

mi örökre megmarad, az nem egyéb,

mint szél szárnyán lebukó szürke por,

allergizáló anyag, semmi más:

korom, s lepel

cudarul elnyel

engem is a föld pora,

csak ne legyek ott is mihaszna mostoha

anyag, térben rekedő

irgalomkereső Föld fia.

Ma még játszom, holnap talán álmodok.



Mocsár Gáborné Fehérvári Judit



Debrecen, 2010. február 1.