“A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit… mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)
Árnyékszélen töltjük napjaink
tengernyi gondunk
egyszer csak elillan,
felzuhan, elsurran
valahova bohócruhába
alászállva
a találkozások nélküli lét
homályába.
Borotvaélen kopogunk
újraértelmezve önmagunk
hosszúra nyúlt árnyát,
de nem jön a megbocsátás.
Sarkaikra állított
pillanatok
fenyegetnek
idegen kódokkal
sorsaink
szövevényes
megoldásai
abnormális minőséget
adnak végső struktúránknak
látványosan
bomlunk szét
perifériára szorítva.
Ördögünk a tömjénfüst
elől
egyre csak menekül
rövidlátón,
ma misztériuma
odébb lépett
mégsem tépjük fel
fogainkkal
csuklóinkon ereink,
noha visszaragasztanánk
halottunk
agyát, életét,
mit
megölni vélünk ma ostobán,
s csak az asszimetria
hajlott háta
volt éltünk titkos tánca,
míg a földön
jártunk
és mindketten alászálltunk
és minden összeért
a borzadály, a rettegés
a csillag és két személy
apa és lánya
dühös mentalitása
tükörjátékot írt
a legvégső határig,
a világteremtő Égig.
Mocsár Gáborné Fehérvári Judit
Debrecen, 2010. február 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése